„Az emberiség történelme nem más, mint annak a sorozatos, célirányos értékszerzésnek a hajszája, melyben egyének vagy kisebb közösségek érdekakarata érvényesül. Szőcs úgy áll be ebbe az érdekhajszába, hogy kultúrértéket teremt, „pipacs-periszkópokon” figyeli a fenti világot. Nem rácsodálkozik, hanem ráérez, megszagolja, megérinti. Nem akarja magáénak tudni, ami nem az övé, hanem mindazt, ami körülveszi, értelmezni, átszerkeszteni, látni, láttatni szeretné.” – Böszörményi Zoltán írása Szőcs Géza kötetéről.

Íróval van dolgunk, festőművésszel, a szépséget magyarázó – elemző – látnokkal? Egy személyben lakozó, számtalan műformát a maga képére teremtő többirányú alkotóval.

Vajon áttért-e a protestáns hitre, és ha igen, annak melyik ágára (lutheránus, kálvini)? Ha nem, hogyhogy épp ő nem, akinek a nevéhez az Újszövetség első teljes, korszerű, tudományos kritikát kiálló fordítása kapcsolódik? – Czapp Enikő kisesszéje egy magyar zseni életútja nyomába ered, amely a mai napig számos rejtélyt tartogat.

Plasztikus létmetaforák, a téridő festményversei, modern zsoltárok a mindenségről, egzisztencialista líra a huszonegyedik században – Böszörményi Zoltán Kényszerleszállás Shannonban című verseskötete korábbi filozofikus költeményeinek kimagasló összegzése, költői madártávlat, felülnézet, rész-egész találkoztatása, lírai út a teljesség felé.

„A Város sosem feledte, mindig becsülte, szerette költőjét, akivel a helyi hatalom, az irodalmi nyilvánosság (a hivatalos irodalompolitika megítélésének megfelelően) a Pécsről távozását követő másfél évtizedben ugyan mostohán bánt…” – Szirtes Gábor előadása az MMA szeptemberi Weöres-konferenciáján hangzott el.

Ebben a régióban nem általánosan otthonosak a költők. Weöres Sándornak is van sokféle más hangja: a költői képek, metaforák, allegóriák, sőt még a filozofikus tartalmak kifejezésére is. De íme, le tud menni a lélek akusztikus mélyére! – Hollós Máté előadásának szerkesztett változata, amely a Magyar Művészeti Akadémia Weöres-konferenciáján hangzott el.

Napjaink képzőművészetében trendi az absztrakt, a nonfiguratív, a dekonstrukció. Levy (Bihari Puhl Levente siófoki festőművész, született 1957-ben) sohasem a kritikusok, a galériák, a műkereskedelem igényeinek és elvárásainak megfelelni akarva használta e szemlélet- és kifejezésmódokat.

"... még vizsgálni kell és érdemes, hogy együttműködése a román titkosszolgálattal mennyire veszélyeztette mások szabadságát és életét. 1976 novemberében bekövetkezett (és akkor megmagyarázhatatlannak tetsző), váratlan halála az egész magyar nyelvterületen nagy megdöbbenést okozott. Az öngyilkosság hátterében álló rendőrségi kapcsolat csak néhány esztendővel a bukaresti rendszerváltozás után derült ki, mindez viták kereszttüzébe állította költészetét. Munkásságának irodalmi értékét mindazonáltal senki sem vonta kétségbe, mértékadó vélemények szerint (ezeket magam is osztom) inkább a diktatúra áldozata, mint kollaboránsa volt."

"Testberendezésünk és lelki szükségleteink miatt a csend kevésbé sérti a fület, mint a zaj." "Sok embert valóban rettent a csend. Nyomasztónak érzik, minduntalan megtörik." – E. Bártfai László esszéjét olvashatják a csendről.

„Mi, magyarok azt mondjuk, hogy Szenci Molnár minőségi költői-fordítói munkát végzett, sőt van olyan vélemény is, amely szerint magas igényű műfordítói gyakorlatot vezetett be, és zsoltárszövegeivel a modern műfordítás útjára lépett.” – Pölcz Ádám tanulmánya a genfi zsoltárok magyar fordításának titkaiba vezet be.

Giordano Bruno a memoria természetéről és funkciójáról vallott nézeteivel azoknak kortársa lett, akik ma úgy hajolnak az emberi agy fölé, mintha az lenne a világ valamennyi rejtélyének bölcsője.

„A Károlyi-biblia nyomán terjedt el pl. az olyan fösvény, mint a hét szűk esztendő, úgy áll, mint a Sion hegye. A stílus sajátosságai: bibliai képek, zsoltáros bűnbánati hangnem, zord erejű, komor, ószövetségi tónus.” – A nagyváradi magyar nyelv hetén elhangzott előadás szerkesztett változatát közöljük.

Bensőbb lebegéssel, örök jelenben
élni a tágasabb létet

A létezés világos pillanatai sötétek. Egyetlen rövid, gondterhelt életünk van, ám ezt a bizonyosságot valahogy túl kell élni. Túlélni pedig úgy lehet, hogy magunkhoz vesszük a felejtés gyógyfüveit. Az ókori görögök (akik pedig folyton emlékezésre gyúrtak) tudták ezt.

Fekete Vince lírája szemlélődő, érzéki költészet, olyan, mintha az olvasó egy kis csendes falusi lakból indulna el, és ugyanoda térne vissza. Talán csak gondolatban utazik, az út élménye viszont annyira intenzív, hogy az elképzelt külső és belső táj valósággá válik, megelevenedik előtte.

„Lucifer nem ellenségünk, hanem edző- és küzdőpartnerünk. És mint jó edző, velünk örül, ha végre sikerül kicseleznünk.” – Juhász Kristóf esszéje Arany János Vörös Rébék című balladájáról.

Van egy utca az alsó-szászországi Hameln városában, amelyben évszázadok óta nem szabad hangoskodni, és ez a szigorú szabály még a vidám esküvői menetekre is érvényes. A városatyák betiltották itt a zenét, táncot, bárminemű zajongást. A csendes, szűk utca neve Bungelosenstraße 'dobszó nélküli utca'; a Bunge egykori 'dob' jelentését időközben a Trommel vette át. A legenda szerint 1284. június 26-án, János és Pál napján százharminc gyerek követte a sípját fújó patkányfogót ezen az utcán, bekanyarodtak az Osterstraßéra, és a keleti kapun át elhagyták a várost. Többé nem látta őket senki.” – E. Bártfai László tanulmányában azon helyek közül vesz „sorra néhányat, amelyeknek bizonyos értelemben csendes neve van.

„Az egzisztencialista filozófiai irányzat költészetbe csempészése a Böszörményi-líra egyik újdonságértéke. Nem véletlenül ismétlődő motívum mindkét, illetve mindhárom kötetben a semmi, a végesség felé irányuló lét, a létezés, a létező, az Isten, a szubjektum, a szabadság, mint filozófiai fogalmak.” – Esszé Az irgalom ellipsziséről.

Az író–olvasó találkozó (elegánsabb elnevezéssel szerzői felolvasóest) régi, kulturális rituáléból fejlődött ki. Az idők folyamán sokszínű formában jelent meg, de tartalmi része szívósan túlélt korokat, irodalmi divathullámokat. – Bátorligeti Mária esszéje

„Kodolányi Gyula többműfajú szerző, aki költőként, műfordítóként, esszéíróként és kritikusként egyaránt mindig maradandót alkot.” – Bollobás Enikő tanulmánya.