El kell jutnunk együtt ide, hiszen ezért vállaltam a lovaglást. Békezarándoklatunk banálisnak tűnhet, de híre kelhet, néhány embert elgondolkodtathat. A változást magamban akartam elkezdeni. Tudom-e őrizni családomban a békét nap mint nap? Ki tudok-e jönni lovas zarándoktársaimmal az úton, akkor is, amikor mindannyiunknak előjönnek emberi hibái a mérhetetlen fáradtságtól? El tudom-e viselni őket, ahogy nekik kell elviselni engem?

Egy Piasek nevű faluhoz közeledve már csak gyalogoltunk a lovak mellett, hogy levezessük az aznapi út fáradalmait. A település szélén Máté lovastársunk édesapja, Krisz várt – az út szélén elkészített meleg csomagos tyúkhúslevessel és babgulyással. Az emberek csak bámultak, hogy rotyog az út porában a kondérban az étel. Még jobban csodálkoztak, amikor lovakkal érkeztünk, hogy megegyük. Ma is úgy emlékszem vissza erre, mint zarándokutunk legízletesebb ebédjére.

Nyolc milliárd emberből ötmilliárd távol él a természettől. A fehér ember minden igényt megnövesztett. Rengeteget dolgozik, hogy túlzott igényeit kielégítse. A farkas nem megy a Lidlbe. Neki anélkül is enni kell. Egyedül az ember fizet azért, hogy a Földön élhessen, miközben egyedül nála nem működik a természetes szelekció, amit, ha az emberre kezdesz lefordítani, te vagy a legrosszabb. Beteg géneket segítünk át, ezért degenerálódunk. Embernél csúnyán hangzik, állatnál elviseljük.

Az történt, hogy Murányi Sándor Olivér) Folyamtánc[1] című kötetét két „nekifutással” olvastam el. Tulajdonképpen egyetlen lendülettel a végére juthattam volna, ha aznap korábban nekilátok, de csak késői órán – úgy kilenckor – vettem a kezembe egyik este, ésmár akkor nagyjából a kétharmadán túljutottam ennek a mintegy százkilencvenkét oldalnak.

Nem győzök betelni a vad gyönyörű fejével, szürkéből rozsdavörösbe játszó bundájával, amely megvillan az őszi avaron, a reggeli napfényben. Nem vesz észre minket. Lázasan keres valamit. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy ide-oda szalad.

Az év egyik nívós záróeseményeként Bartis Attila beszélt kép és szöveg viszonyáról, a képaláírások hiányáról, a terek jelentőségéről és a tárgyakban lakó lélekről Murányi Sándor Olivér vendégeként Pócsmegyeren.

Az Irodalmi Jelen néhány szerzőjét arra kértük fel, hogy írjanak az Angyalnak, a kis Jézusnak levelet, amelyben visszaemlékeznek régi, gyermekkori karácsonyokra. Néhány költő versben fogalmazta meg a mondanivalóját, de volt olyan prózaírói is, aki humoros fiktív levelet írt (Gáspár Ferenc).

Elbúcsúztak Kányádi Sándortól barátai, tisztelői, költőtársai és költőtanítványai a Petőfi Irodalmi Múzeum estjén, ahol suhogó lombok alatt, lassacskán enyhülő hőségben hallgathattuk az ismerős-kedves sorokat.

„Látni kell, hogy Murányi nem vándorol, mint Ábel, hanem egy posztmodern ingázásban él, mindkét helyen, a városban és az erdőn, pestiek és erdélyi falusiak között is megtalálva kényelmét és kényelmetlenségét, hogy vágyjon oda, és elmenni akarjon onnan.” Murányi Sándor Olivér Medvenézőjét Rónai-Balázs Zoltán olvasta és elemzi.

Murányi Sándor Olivér nemcsak időszámítás szerint, hanem az egyre gyorsabb ütemben változó korszak kihívásait érteni próbálva egy Tamási Áron utáni periódus elbeszélője. – Fried István ajánlóját olvashatják Murányi Sándor Olivér: MEDVENÉZŐ című kötetéhez, valamint egy elbeszélést a kötetből.

Bodor Ádám székelyudvarhelyi estjén egészen a perui úszó nádszigetekig kalandozott a beszélgetés, és az író azt is elárulta, hogy a többnyire unalmas interjúkérdések helyett mit szeretne egyszer istenigazából hallani.

Rendhagyó irodalomórán jártunk Pécelen, amelynek vendége Fried István, Markó Béla és Simon Márton költő voltak, a házigazda pedig Murányi Sándor Olivér. A patinás helyszínen kiderült, hogyan kapcsolódik a 19. századi irodalom a kortárs lírikusokhoz, és kit olvasnak szívesen matek órán a pad alatt a diákok.

Varga Melinda prózaverses beszámolója Kollár Árpád, Kovács András Ferenc és Markó Béla székelyudvarhelyi irodalmi estjéről.

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Andrássy úti fiókjában családias hangulatban került sor Bodor Ádám és Halász Margit beszélgetésére, amelyben a „csobogó patak és pásztorlánykák”-mentes Erdély-képek mellett az író fontosabb műveiről és alkotói módszeréről is szó esett.

A novella és a regény műfaji sajátosságai, tér és idő szerepe a prózában, szakralitás és blaszfémia a népi vallásosságban – Milbacher Róbert író és Szegő János szerkesztő a székelyudvarhelyi G. Caféban beszélgetett a Szűz Mária jegyese című Margó-díjas kötetről.

Nyáry Krisztián Így szerettek ők, Igazi hősök – 33 magyar, valamint a Merész magyarok – 30 emberi történet című kötetei a Facebook közösségi oldalon szűkebb baráti kör szórakoztatására írt bejegyzésekből nőtték ki magukat sikerkönyvvé. A szerző Csíkszeredában, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen járt, ahol a siker nyitjáról, a szépirodalmi könyvkiadás jövőjéről, Esterházy Péterről és az irodalomoktatás rákfenéiről is mesélt.

Hogyan lesz az állatgondozóból költő, a költőnőből regényíró, mi lakik egy indián alteregó mögött, négy különböző alkotói világot miként ihlet meg a természetközeliség – az Új Forrás erdélyi tematikus lapszámbemutatóján jártunk.

Medveles és irodalom kapcsolata, hogyan számolja föl az önzést és a hiúságot a vadon, Szicília egy magyar költőnő szemével – az Új Forrás folyóirat lapszámbemutatóján „jártunk”, amelynek vendégei Murányi Sándor Olivér és Ughy Szabina voltak.

Cudar tél lepte meg nemrég Székelyföldet: először Marosvásárhelyt, majd Székelyudvarhelyt, aztán Sepsiszentgyörgyöt, végül Kézdivásárhelyt borította örök hó és farkasordító hideg – szerencsére csak metaforikus értelemben, Térey János A Legkisebb Jégkorszak című, legújabb verses regénye révén.