Ugrás a tartalomra

 

A kérdező oldala

 – Készültél? Nem életrajz lesz! – emeli fel mutatóujját hamiskás mosollyal a Sinistra körzet írója mellettem az anyósülésen minden fellépése előtt. – Készültem – felelem, majd kényszeredetten elnevetem magam, mivel félek. Beszélgetéssorozat Bodor Ádámmal – éves megszakításokkal. Nyolcadik alkalom. Nyolcadik éve kérdezem nyilvánosan. Mégis izgulok, hogy jól sikerüljön az est. Azt már megtanultam, hogy mit nem szabad kérdezni, például: – Mit írsz? Mit olvasol? – ezek a lehető legrosszabb kérdések. Mert szerinte az írás magánügy. Olvasmányairól sem szívesen beszél. Ezenkívül bármiről kérdezem, megcsillan tisztelői előtt a briliáns elme. Fantasztikusan mesél, valósággal csüngnek szavain a jelenlévők. Nem volna tehát kérdezőként nehéz dolgom, mégis olyan mederben kell maradnia a beszélgetéseknek, hogy együtt legyen az anekdotikus és a szépirodalmi jelleg. Ami a legfontosabb: új meg új okos (nem okoskodó) kérdések kellenek, hogy a fellépő ne kerüljön önismétlésbe. Bodor Ádámtól már mindent megkérdeztek. Ezt ő így fejezte ki 80. születésnapi ünnepségén, 2016. február 23-án a PIM-ben: „Egyetlen kérdés nem hangzott el: szabadulásom után létesítettem volna-e intim kapcsolatot a börtönigazgató lányával? Erre a kérdésre, azt hiszem, érdemben már nem tudok válaszolni.” Most is előttem van, ahogy Esterházy Péter az első sorban előre hajol a nevetéstől. Ez a finom humor, irónia és önirónia nemcsak a Bodor-köteteken vonul végig. Velem jön minden tavasszal Erdélybe, ott sziporkázik útközben Dömében, medvésző autómban, szellemisége minden alkalommal megcsillan a fellépéseken, amelyeket rendszerint ezzel a gondolattal indítok: – Nincs legnagyobb élő író. Jó író van és rossz író. De, ha mégis van legnagyobb, számomra Bodor Ádám az. Ő ezt így üti el: „A budapesti Bajcsy-Zsilinszky út legnagyobb élő írója vagyok. Talán.”

Személyében írói példaképem kérdezem. Azt próbálom ugyanis ellesni tőle, hogyan él, miként rendezi el mindennapjait, hogy megszülethessen az alkotás. Nagy ajándék és megtiszteltetés számomra, hogy kedvenc szerzőmmel folyamatos köztünk a párbeszéd. Akkor sem törik meg, amikor lejárnak a fellépései. 

Idén márciusban háromhelyszínes volt a beszélgetés, Kézdivásárhelyen és Csíkszeredában Fekete Vincével felváltva kérdeztük a kortárs magyar próza állócsillagát, Székelyudvarhelyen egyedül próbáltam állni a sarat. Igyekeztem egy művészválogatottat vonni a Kossuth-díjas író köré, ezért Virányi Attilát, az 50 éves Metropol Group zenekar egyedül élő alapító tagját és frontemberét hívtam, hogy a beszélgetések szüneteiben eljátssza tavaly elhunyt nagybátyám, Mátza Gyula, Erdély dalszövegírója alkotásait. Lánya, Mátza Teréz képzőművész fotóval, filmmel segítette a fellépéseket.

A pártállam kétes tisztaságú ingeket, nyakkendőket viselő egykori cenzorait idézte fel a bevezető, „Ne cserélj el engem” című dalban Virányi Attila. A fehér inghez, nyakkendőhöz való viszonyulásáról beszélt az első kérdésre reagálva Bodor Ádám: „A fehér inggel alapvetően nincs nekem bajom, a nyakkendővel annál inkább, mert én egy elég ostoba, cicomás ruhadarabnak véltem mindig, aminek bonyolult a megkötése, hacsak nem azt a slendrián módot választjuk, hogy egy kicsit meglazítjuk, és kibújunk belőle. Szorít, kényelmetlen, be kell a legfelső gombot is gombolni. Szóval én nem viseltem soha. Azaz teológus koromban a sátoros ünnepek alkalmával ki kellett járni igét hirdetni, akkor nem úsztam meg” – emlékezett.

 – Visszatérhet a kötelező egyenruha? – kérdeztem az öltözködésnél maradva. „Ez a dolog a levegőben lóg” – fogalmazott válaszában Bodor Ádám, szerinte ugyanis az emberi természet semmit nem módosult az évszázadok alatt. A gondolkodásmód változhat „úgy-ahogy”, de a „diktatúra fenyegetése, az kint van az utcán”. A huszadik század nagy népirtásai alig néhány évtizeddel ezelőtt játszódtak le, és ki vagyunk szolgáltatva az emberi tényezőknek: „Türelmetlen az ember, és ennél fogva önmagát olyan helyzetekbe sodorja, amikor nincs más út: fegyverekhez nyúl. Ezen sem vallás, sem történelmi tapasztalat, nevelés az évszázadok során semmit sem tudott változtatni.”

Bodor Ádám minden évben tud újat mondani. Érthető, látom rajta közös útjainkon: folyamatos megújulásban él. Mindhárom helyszínen mesélt szamosújvári „vendégeskedéséről”, tizenhat évesen ugyanis börtönbe került röpcédulák terjesztése miatt. A kérdésre, hogyan tudta magát szabadnak érezni a fogságban és a diktatúrában, kifejtette, különös dolog felismerni a szabadság érzését. „A szabadság soha nem egy állandó állapot, hanem múló pillanatokon, esetleg órákon át tartó érzés, ami az embert áthatja.”

Életének másik sorsfordító pillanatáról, egy majdnem végzetes autóbalesetről is szólt, melynek köszönhetően „megvilágosodott”. „Többhetes kóma után talán az a legtermészetesebb, ha az ember a saját életét és környezetét átértékeli. Szó sincs valami vallásos, szektás ébredésről, mintegy a túlvilágról hazatérve kezdtem másként látni mindent”.

Nem szereti, ha a nagy elődökhöz hasonlítják, továbbá nem idomul a követelményekhez, trendekhez, ahogy a pályatársakhoz sem. „Egy művész attól válik azzá, ha egyedi hangja van. Más hangokat ismételni csak hamisan lehet.”

Az áprilisban megjelenő Sehol című kötete hét elbeszélést és egy novellát tartalmaz, amelyek „csak úgy keletkeztek” – árulta el Bodor Ádám. „Nem állt szándékomban rövidprózát írni, de ha már megszülettek ezek az írások, úgy gondoltam, mielőtt egy terjedelmesebb munkába vágnék, közreadom” – jegyezte meg. Véleménye szerint a Sehol több írása témájában és hangnemében teljesen elüt azoktól, amelyeket a közönség megszokott, összességében „nagyon kegyetlen könyv lett”, alig van benne humor. „A humort az ember nem belecsempészi az írásaiba, hanem az a szöveg keletkezése során beszivárog a mondatokba. A Sehol úgy látszik, e tekintetben is eltér az eddigiektől” – mondta az író.

A boldogságról szóló kérdésem a fellépések végére tartogattam. Az évek során ugyanis kiderült: a hallgatóság számára biztos a katarzis, amikor Bodor Ádám a boldogságról beszél, amely szerinte adottság kérdése. „A boldogság időnként nem látogatja meg azokat sem, akik a legnagyobb jólétben, családi harmóniában élnek, mert hiányzik belőlük a fogékonyság. Igazán felszabadult pillanataim, napjaim a volt diktatúra alatt voltak. Ezt szörnyű nehéz elhitetni azzal, aki ennek átélésére képtelen” – summázott.

A beszélgetéseket Virányi Attila zárta dalaival, majd az író dedikálta köteteit, végül pedig elindult velünk Döme, a medvésző autó Erdélyből. Vissza a budapesti Bajcsy-Zsilinszky útra, ahonnan egyedül vitt engem tovább a Duna közepére, a Szentendrei-szigetre. Ide várom az én írómat, hogy április 29-én, hétfőn 19 órától bemutassuk új kötetét, a Seholt az Írók a szigeten című rendezvénysorozat keretén belül a Szigetmonostor Faluházban. És reménykedem. Hogy idén is sikerült olyan kérdéseket feltennem, amelyek után jövőre elvállalja éves megszakításokkal történő beszélgetés-sorozatunk kilencedik alkalmát is. Kértem a közönséget, hogy biztassa ebben a Kossuth-díjas írót. Mert Bodor Ádámot lehet biztatni, de győzködni nem. Ha Ő úgy dönt, ünnepel az irodalom.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.