A férfi mindent hallott. Lopva végignézett rajtuk. Az egyik lány még melltartót is elfelejtett felvenni, de fejletlen idomai nem nyújtottak izgató látványt. A másik épp ellenkezőleg, a nyakáig feltornyozta a melleit; annyira összeszorította a melltartót, amennyire csak az anyag engedte. Így sem volt izgatóbb. A harmadik a fenekét emelte ki, ám ettől sem lett vonzóbb.

„Aztán az évtizedekig lehetetlennek tűnő kivonulás 1991-ben mégis valóság lett. A normális legyőzte az abszurditást. Mindenki szerencséjére – földrésznyi tűzvész nélkül.” – Marafkó László tárcája.

Elindulnak végre, az összes ülőhely már foglalt. Ahogy kifújta a levegőt, remény fogta el. Egymás után jönnek a szebbnél-szebb emlékek. Biztonságban érezte magát, mint az óvodában, Berlinben. Hirtelen fékez a busz, előre rándul, ahogy annak idején, amikor egy tiszt elkapta a karját a krematórium környékén. Nem tudta, hogy mit keresett ott. Mozdulatlan alakokat látott elégni. Anya szája kiáltássá fagyott, és nem mozdult. Nem válaszolt. Fáj?

Amikor felnyitotta a szemét, ismét lenézett az irataiba, és elkeseredetten lapozgatni kezdte a tervezeteket. A békeszerződés, amely kirajzolódni látszott előtte, valósággal megőrjítette. Egyre inkább rádöbbent, hogy a tervezet szerint a szövetséges államok polgárai és a német polgárok közötti, a háború előtti szerződések érvényteleníthetők vagy felújíthatók a győztesek kívánsága alapján, s így a Németország előnyét szolgáló valamennyi szerződés felbontható, míg Németországot kötelezik a számára hátrányos megállapodások teljesítésére.

Kis Petronella Műfajok szimfóniája című, könyv- és színházi kritikákat tartalmazó kötete nem pusztán válogatás egy tehetséges, fiatal kritikus (az Előretolt Helyőrség Íróakadémia Kritikaműhelyének tagja – e műhely mint szellemi bölcső fontosságát bevezetőjében a szerző is hangsúlyozza) írásaiból, hanem háromszólamú konceptuális íve van: a történelem ellenállhatatlan sodrása, a halál misztériuma, illetve a minden tárgyalt műből (vagy körüle) fölhangzó zene habarcsa.

„Amikor felkerestem Jevtusenkót és Mezsirovot a Nádor Szállodában, Jevtusenko, mondhatni, nyűgös volt. Egy utazás óhatatlan fáradalmait beleszámítva is elkedvetlenítően elzárkózó. Laza programban bízott Pécsett, mert a város hangulata, kulturális légköre iránt a szervezők már a fővárosban kellő kíváncsiságot ébresztettek benne.” – Marafkó László tárcája.

− Mit képzel? Honnét jött maga? Ez nem egy olyan hely! Itt nincs társaság, ahhoz a másik utcába, a Barátság-udvarba kell mennie. Ami a zenét illeti, szólhat, sőt, ajánlott is, persze nem valami hip-hop akármi, de mondjuk Tankcsapda, az bármikor!

Okosabban teszi az, aki leveszi a polcról és leporol egy jó könyvet a szülők, vagy a nagyszülők hagyatékából. Persze, új kiadvány is szerezhet örömöt, bár ahhoz nem mindenütt könnyű hozzájutni. Faluhelyen, kisebb városokban rég bezárták a könyvesboltot, itt-ott az újságárus-bódéban lehet még rálelni a Gutenberg-galaxis egy-egy üstökösként elcsatangolt példányához a színes bulvármagazinok meg a turistáknak szánt, hivalkodó, méregdrága albumok között

Terjedelme hamarosan meghaladta a karácsonyi hízóét, húsvétra pedig már maga mögé utasította nagyságrendben az elefántot. És nem volt megállás. Nagyobbra nőtt az óriási dinoszaurusznál, és nemsokára Godzilla is olybá tűnt volna mellette, mint egy szerény nipp a nagymama vitrinjéből.

„Elsőre nem tűnt fel, hogy díszítőember volna, mert kicsit viseltes munkásbakancsban, kifejezetten viseltes sínadrágban és síanorákban álldogált ott, és a maszkja fölött SKI SPORT feliratú kötött sapkában várt a kávéjára.” – Varga Bence tárcája.

Ketten malmoznak a piaci csarnoknak is beillő legénységi hálóteremben, az ötven vaságy egyikén.
Két román katona. A román hadsereg leendő tartalékos tisztjei.
Egyikük a Kolozsvárról behívott Szőcs Géza. A másik, Aradról, én vagyok. Voltam. Két frissen végzett magyar szakos bölcsész, ismerősök a kincses város egyetemének folyosóiról, az irodalmi körről, alkalmi társaságokból. 

Megdermedt körülöttem a világ, amikor elmentél, te bátrak bátra. Felöltötted ruhádat, búcsút sem intve kisiettél a ködös őszbe. Itt hagytál minket a délibáb kezében tündöklő mindenségben.

Emlékeimben él, hogy mikor Balázs fiam megszületett, egy gyönyörű takarót hozott neki kolozsvári otthonunkba. Varázstakarót, mint mondta, hogy kisgyermekünket mindig megóvja a hidegtől, minden veszélytől és leselkedő ellenségtől. Férjemmel, Mózes Attilával hittünk is akkor, 1981-ben ebben a csodában, mesébe illő, furcsa álomban, elmondhatatlan varázslatban.

Hajlamosak vagyunk romantikus tévképzetekkel felcicomázni a végzet angyalát, pedig a halálban nincs semmi szép. Mocskos, bűzös és fájdalmas. De előbb vagy utóbb mindannyian találkozunk vele. Ezért éljünk teljes életet, hiszen ez a legnagyobb kincsünk, akkor is, ha összecsapnak a hullámok a fejünk fölött, és nem látjuk a felhő mögött a napfényt. Igyekezzünk úgy élni, hogy semmiért ne kelljen szégyenkeznünk, ha találkozunk vele.

Vadászat tulajdonképpen kétféle létezik: romantikus vadászat és romantikátlan, ha azonban jól meggondoljuk, csak a romantikus az igazi. Mert a hústermelő vadászat az részben mészárosmunka, részben, jobbik esetben az állattenyésztésnek egy módja. Az irtóvadászat pedig, a kártékony rágcsálók, kóbor ebek, macskák és hasonlók elleni hadjáratok ugyancsak nélkülözik a romantikát.

A rendes, becsületes székely gazda, ha már tavaszodik, kimászik a barlangjából, és elkezd a lényeges dolgok iránt érdeklődni. Ha szomszéddal találkozik, az adjonisten után megkérdezi, hogy ityeg a fityeg, majd hamarosan rátér a fázásra, mármint hogy fáztak-e a télen, s megvették-e már az újabb adag fát, és hogy hol és mennyiért.

Stuttgartban látta meg a napvilágot 1770. augusztus 27-én, és a filozófia ünnepelt fejedelmeként a porosz fővárosban, Berlinben hunyt el 1831. november 14-én. De az újkorban a szellem világában is gyorsan enyész a világi dicsőség, s már a nyomába tóduló trónkövetelők – akik részint köpenyegéből bújtak ki – alaposan megtépázták tekintélyét.

Gombi, a kis fehér korcs piros nyakörvvel a település kedvence. Olyan szép, hogy bármelyik fajeb megirigyelhetné.

955. augusztus 10. A magyar és a német seregek döntő csatája Augsburgnál, a Lech mezején.

1954. július 4. A magyar és a német futballcsapat világbajnoki döntője Bernben.

Lehel megfújja kürtjét, és az Aranycsapat támadásba lendül. Puskás sorra kicselez egy sváb középpályást, egy frank beállóst és egy bajor hátvédet, majd Bulcsúhoz passzol. A közönség tombol, a csata szintén.

A megrázó, az elkeserítő, a felkavaró valójában nem is annyira az, hogy mi történik. Hanem az, hogy történik – annak ellenére, hogy. Annak dacára, hogy. Azzal együtt, hogy.