Ugrás a tartalomra

Gyarlóságaink

Vödör

Valahai kollégáim közt az egyik 1945-ben volt nagykamasz, aki megúszta a leventézést (egyik-másik társa viszont nyugatra vezényelve esett a szövetségesek fogságába), s átvészelte Budapest ostromát is. A nyolcadik kerület legközepén laktak, a szétrombolt városban nem volt víz sem, egyetlen működő köztéri tűzcsaphoz járt a környék. Édesanyja őt is leküldte ide egy vödörrel, hogy álljon be a sorba. „Két év múlva tértem haza” – zárta poénnal a történetet a szerkesztőség néha megejtett pincepörköltes borozgatásain. Ugyanis az első sarkon egy szovjet legény beterelte egy menetoszlopba – „málenykaja rabota”, ami aztán „málenkij robot”-ként honosult meg a visszaemlékezésekben. A kolléga a történet után nem úszhatta meg a munkatársak kapatos szellemeskedéseit: „A mama nem kérdezte meg: de a vödör hol van, fiam?” Vagy: „Jó messziről nem hoztál vizet, drága fiam!” Kényszeredett mosoly volt a válasz. A „felszabadítók” addigra már emberöltőnél hosszabbra nyúlt „ideiglenes” itt-tartózkodását persze kockázatosabb lett volna tréfába foglalni. Az élet megtette. Nem vicc, megyei lapban jelent meg a hír: „Az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok tisztjeinek öröklakásait tegnap adták át az új lakótelepen.” Az agyonellenőrzött híroldal sora „überelte” Örkény egypercesei közül még a legabszurdabbakat is.

Aztán az évtizedekig lehetetlennek tűnő kivonulás 1991-ben mégis valóság lett. A normális legyőzte az abszurditást.  Mindenki szerencséjére – földrésznyi tűzvész nélkül.

 

A hírnév terhe

Ismerős arc a hipermarketben. Mit ismerős – egy országnak az! A városban, ahol valamikor éltünk, a fiatal írók estjein a műveket a színház fiatal színészei adták elő, barátságból tiszteletdíj nélkül. Köztük ő is. Örömmel megállok előtte, de hűvös arc fogadja a „szervusz”-t. „Rég nem találkoztunk…” – menteném a helyzetet, s bemutatkozom, mert valóban régóta nem futottunk össze, de a kimért tartózkodás változatlan. „Nem emlékszel az interjúra?” – kezdem, ugyanis amikor pár év különbséggel már mindketten Budapesten folytattuk a pályánkat, s teljességgel véletlenül egymás melletti házban laktunk, a régi város lapjának beszélgetést készítettem vele, amelyben elég sokat berzenkedett a helyzetén. Az interjút megelégedéssel nyugtázta. Még tiszteletjegyet is ígért egyik előadásukra. Most megrázza a fejét. Némi tanácstalan zavarral elköszönök.

Otthon előkeresem a valaha címoldalon kezdődő interjú lapkivágatát, lefénymásolom, beleteszem valamelyik megjelent könyvem egyik fölös példányába, egy kis ajánlás, utalással a múltra, s leteszem a nevére a színháza művészbejárójánál. Válasz sem hetek, sem hónapok múlva nincs.

Már feledve az eset, amikor jóval később azt olvastam, hogy keserűen hagyta ott a színházát. Úgymond a megbecsülés hiánya miatt. Nem mellesleg: díjai, elismerései egy bőröndöt megtölthettek volna. A hírnevet is nehéz cipelni.

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.