Ugrás a tartalomra

A falevélfújó nélkülözhetetlensége

Az ég látja lelkem, ha valami cinikus földönkívüli-csürhébe botlanék, akik fémből készült térdüket csapkodva vihognának a humán lények elmaradottságán, teljes mellszélességgel megvédeném a Homo sapiens bölcsességét. Mert múljanak bár felül minket akármilyen űrbéli intelligenciák, a szakócától az operáló robotokig eljutni olyan teljesítmény, amely önmagában csodálatra méltó. Emberi módra bámulatos. Volt persze megannyi tévút – a propelleres-szárnyas biciklivel csakugyan nem lehetett égbe emelkedni –, de épp az a szép, hogy mindez a tapogatózás szükséges volt a folytatáshoz. Valahogy így kellett történnie.

Volna azonban egy-két vádpont, amelyben nem, sajnos nem tudnék az emberiség védőügyvédje lenni a kis zöld lények előtt, és megszégyenülten kullognék odébb. A benzinmotoros falevélfújónál például legyőznének.

Ezek a kályhacső és motoros fűrész kombinációjára emlékeztető gépek ősszel ellepik a parkokat, és kegyetlen bűzzel meg zajjal árasztják el – az egyébként jó levegőjéről és madárcsicsergős csendjéről híres – fővárost. Én kedves kis Feneketlen-tavi parkomban sétáltam volna egy korai órán minap, ha nem ült volna fullasztó benzingőz a környékre, és nem lehetett volna megsüketülni az öt-hat, serényen zúgó berendezéstől, amelyeket egy-egy borostás férfiember lengetett álmatagon maga előtt. Tegyük hozzá, páratlan hatástalansággal. Nem vitás, három mozdulat egy avargereblyével százszor többet ér egy órai fújkálásnál. A négy égtáj ezer irányába szétfújt falevelek talán valamikor a földtörténeti jövő egy rejtélyes korszakában rendeződnek közös kupacba – ha a szél is úgy akarja.

A kérdés költői, de azért felteszem: nem tudom, mi baj volt a gereblyével. Kinek ártott többet a használata – a környezetnek, vagy annak, aki jó levegőn mozgott egy kicsit, és nem kapott tüdőrákot, halláskárosodást és léprepedést egy minden szempontból pusztító berendezéstől? Egy olyan géptől, amit épp a természet és a csend otthonaként őrzött zöld területeken (már amennyi ezekből maradt a városokban) vetnek be. Nem tudom, kinek fordulhatott meg a fejében először a benzinmotoros falevélfújó ötlete, de úgy sejtem, éppolyan ártalmas, fullasztó, kormos sötétség uralkodhatott abban a fejben, mint ennek a berendezésnek a kályhacsövében.

Vajon nem lehetne a parkokba a közeli iskolákból kiterelni a gyerekeket gereblyézni? Vajon nem élveznék ők is? Persze-persze, a gereblye-közbeszerzés, a személyiségi jogok, a biztonsági előírások és a nemzeti alaptanterv mind-mind súlyos akadályok e tekintetben, tudom, és száz értekezlet sem volna képes mindezt megnyugtatóan rendezni, de ha már kihagyjuk a gyerekeket a történetből, az önkormányzatoknak nem volna olcsóbb egy-egy gereblye fenntartása? És nem volna esetleg a közmunkásoknak is – túl az egészség kérdésén – élvezetesebb a munka? Urambocsá’ még beszélgetni is lehetne közben. Homo sapiens-társaim, ki találta fel a levélfújót, és legfőképp: minek? A benzinlobbi sanda, kezüket dörzsölő nagyurai valami amerikai toronyházban? Egy porszívógyáros, aki egy nap a homlokára csapott, és megszületett a nagy ötlet? Egy gonosz Hókuszpók, aki felesküdött, hogy az írmagját is elpusztítja a csendnek és a belélegezhető levegőnek?

Megjegyzem, még falun vagy a kertvárosokban sem jobb a helyzet. Ott is gondoskodtak korunk Hókuszpókjai, gyárosai, lobbistái a napi zaj- és bűzdózisról. A falevélfújó közeli oldalági rokona a motoros fűkasza: tavasztól őszig mennyei kakofóniában egyesül az árokpartokon, telkeken, kertekben használt, döbbenetes decibelekkel berregő gépek muzsikája. A kaszát, a sarlót mindenhol szögre akasztották már.

Nézem a régi aratási felvételeket a Fortepan gyűjteményében, és nem győzök elképedni, mit vitt véghez az ember – férfi és nő egyaránt – két puszta kezével és egy szerszámmal. A fényképezőgép lencséjébe pillantó szemek még fekete-fehérben is világítanak a sötétre cserzett arcokból; a fejet védő kendők, kalapok egy élet gyűrődéseit magukon viselve óvják gazdájukat a napfény erejétől. És ahogy nézem a tekinteteket, idővel egyetlen nagy, közös, sokat tudó arc tekint vissza rám. Szó sincs arról, hogy az íróasztal mögül, kényelmes székemből próbálnék romantizálni egy embert próbáló, sőt sok szempontból embertelen világot. Ahogy senki nem akarna ma kaszával aratni határnyi földeket...

De vajon hol az emberi az árokpartokon, kertekben, parkokban magunk előtt lóbált, sivító-berregő, benzint égető gépkaszákban és falevélfújókban? Hol az ember bölcsessége, értelme és felelőssége? Erre bizony nem tudok felelni, kedves rajtunk mulató ufók.

 

Címlapkép: Vaszkó Erzsébet A gereblyés című festménye

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.