Lángoló virágszirom

Mirjam kilépett a szálloda ajtaján, és rögtön a többezer éves, élő múlttal találta magát szemben. Az apró kockák a földön és a falakon sárga, időtlen masszává olvadtak össze. A zsibongás egyre erősödő zaja mutatta az utat a központ felé. Az emberek sokasága nőttön-nőtt, a nap sugarai az egyre szélesebb utcákon helyet követeltek maguknak a földön is.

Tegnap érkezett a hófödte New Yorkból. Még fáradt volt, de minél előbb meg akarta látogatni a szüleit, vagyis azt a helyet, ahol még meglátogathatta őket, akiket gyerekként vesztett el. Mivel nem maradt utánuk semmi, a Yad Vasem felé tartott.

Visszaemlékezett édesanyjára. Amikor utoljára élve látta, azt kérte tőle, hogy mondja azt a halálfejes tányérsapkát hordó tisztnek, hogy ő nem az anyja, és mutasson az unokatestvérére, akit nem sorakoztattak fel a zuhanyzó előtt. Mondja azt, hogy nem ismeri a saját anyját. Engedje el a kezét. Ne is nézzen rá. És az út alatt se nézzen vissza. Soha.

Elérkezett a zsúfolt, régi központi pályaudvarhoz és a reggeli tolongás egyre elviselhetetlenebbé vált. Az arabok, zsidók, amerikaiak, franciák, oroszok és afrikaiak nyelve bábeli zavarrá fejlődött Krisztus születésének második millenniumán. Minden egyes négyzetméteren más nyelv szólt, lépésenként egy más világ. Először ilyen sokasággal és kakofóniával akkor találkozott az életében, amikor a második világháború kitörése előtt a tengeren próbáltak a szüleivel elmenekülni, a St. Louis hajó fedélzetén, amit végül visszafordítottak. Most a fia temetésére jött, aki életét adta népéért.

A busza közeledett, szinte tízméterenként fékezett, mert mindig átszaladt valaki előtte. Még szerencse, hogy ez még csak a második megálló, és alig vannak rajta. Gyorsan le kell ülni, ha helyet akar magának, gondolta Mirjam, mert a központ felé már dugig lesz. Eszébe jutottak apja szavai, amikor a hajó fedélzetén álltak és azt mondta neki: „Maradj mindig a korlát mögött!” Emlékezett rá, ahogy utána megszorította a kezét, és szomorúan nézett le rá, de többet nem szólt. Nem szólt, csak visszafordult az óceán felé, és Mirjám akkor érzete életben először úgy, hogy teljesen egyedül van. Eleredtek a könnyei.

Jó lesz hátra ülni, gondolta, akkor többet látni, és nem tereli el a figyelmét a le- és felszállók kavalkádja. A buszsofőr kísérője, vállán géppisztollyal, mindenkit megmotozott.

Hátrafelé tartott, az utolsó előtti sorba, az ablak mellé, ahol volt még hely. Az üres szék mögött egy ortodox zsidó férfi ült, hosszú pajesszal, fekete kalapban és kaftánban. Fullasztó a reggeli hőség. Kezében egy könyv. Rajta: Szentírás. Vastag, fekete keretes szemüveg az orrán. Illata érdekes. Visszafogott. Tiszta. Talán túlságosan is. Mintha már nem ebben a világban létezne. Mielőtt leült, szeme sarkából látta, hogy a férfi hirtelen a zsebébe nyúl, és kiveszi mobiltelefonját, reszket a keze. Körmei piszkosak.

Elindulnak végre, az összes ülőhely már foglalt. Ahogy kifújta a levegőt, remény fogta el. Egymás után jönnek a szebbnél-szebb emlékek. Biztonságban érezte magát, mint az óvodában, Berlinben. Hirtelen fékez a busz, előre rándul, ahogy annak idején, amikor egy tiszt elkapta a karját a krematórium környékén. Nem tudta, hogy mit keresett ott. Mozdulatlan alakokat látott elégni. Anya szája kiáltássá fagyott, és nem mozdult. Nem válaszolt. Fáj? Miért nem szól anya, amikor ég az ébenfekete, hullámos haja? Amikor a lángok pörkölik bársonyos ajkait? Amikor fekete korommá válnak finom kezei? A lángok, mint szirmok, némán lobogtak, nincs többé zongoraszó. Csak durva pattogzás. Mintha a világ történelemkönyvének utolsó oldala kapott volna lángra.

Kezdődik minden elölről?

Riadó van. Katonák rohangálnak, a busz is megáll. Még egy megálló a végállomásig. Tíz percig áll a busz, mindenki feszült. Nem lehet leszállni, az utasokat egyenként ellenőrzik.

– Razzia volt a másik negyedben – ordítja valaki.

Nem engednek felszállni senkit sem. Palesztinok a falhoz állítva, a nőket és a gyerekeket is megmotozzák. Az emberek egymásra néznek, idegesek. Körülnézett, majd hátra. A rabbi arcán izzadtságcseppek futnak le. Pajesza furcsán lóg rajta, mintha más színű is lenne. Egy határozott hangra előre kapta a fejét és szaladó izraeli kommandósokat pillantott meg. Az egyik katona arca a fiáéra emlékezteti, hirtelen megdobban a szíve, de nem ő az, mert nem lehet ő az.

Nem szól senki sem. Végül a katonák idegesen elmennek. Ekkor a rabbi feszülten előre lépked, és int a buszvezetőnek, hogy leszáll. A busz is továbbindul. Mirjam erősen szorítja a kapaszkodót, belefehérednek az ujjai. Ránéz a görcsösen kapaszkodó kezére, és újra az agyába villan a hajókorlát, melyet két kézzel szorított a St. Louis fedélzetén, amikor apja egy pillanatra otthagyta őt, hogy megnézzen egy újságot.

Pár másodperccel később mindenki megnyugszik egy kicsit, és Mirjam is becsukja a szemét. „Ne nézz vissza! Mondd azt, hogy ott van a mama, hogy ő a mama.” – mutatta az anyja. „Ígérd meg nekem! El kell engedned, Mirjam, a kezemet.” Fölnézett rá, és ismét látta anyja mélybarna, melankolikus szempárját. Letérdelt hozzá, átölelte. „De csak a kezemet, mert fogunk még találkozni. Mindig veled leszek.” Érezte anyja fásult leheletét, bőre kesernyés illatát. Újra megfogta a kezét, érezte ujjai szorítását. „Nem engedlek el, anya. Soha nem foglak.” Anyja kimerülten elmosolyodott, „Nem is kell, picim. Csak a kezemet. Mindig veled leszek.”

„Én Istenhez kiáltok, az Úr megment engem.”

A szeméből kicsorduló könny lángoló szirommá nőtte ki magát a felrobbanó buszból.

1993 szeptemberében Bill Clinton amerikai elnök jelenlétében Jichak Rabin, a Jasszer Arafattal történt történelmi kézfogás után, így szólt az izraeli nép nevében: "„tisztán hallhatóan azt mondjuk, elég a vérből és a könnyekből... elég!" Következő év októberében Izrael és Jordánia békét kötött. Ebben az évben az oslói egyezmény létrehozásában betöltött szerepéért Rabin, Jasszer Arafattal és Simón Peresszel együtt, elnyerte a Nobel-békedíjat.

Egy évvel később, 1995. november 4-én Rabint egy szélsőséges izraeli egyetemista meggyilkolta, így ő az első meggyilkolt miniszterelnök az ország történetében. A miniszterelnök elleni merényletért az orthodox zsidó vallású, jemeni származású Jigál Amirt életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Az eset teljesen egyértelmű volt, ugyanis videófelvétel rögzítette, ahogy a Bar-Ilan Egyetem diákjaként Amir lelövi Rabint. Amir beismerte a tettét, és soha nem is mutatott megbánást, sőt politikai ambíciókkal is rendelkezik: párt alapítását kezdeményezte. Jigál Amir radikalizálódásához az is hozzájárulhatott, hogy egy askenázi orthodox lánynak udvarolt, akinek a családja a merény előtt pár hónappal elutasította őt mizrahi zsidó származása miatt.

A Rabin-gyilkosság körülményeit vizsgáló izraeli parlamenti bizottság olyan adatokat hozott nyilvánosságra, amelyek azt bizonyítják, hogy a belső elhárítás, a Sin Bet egyik ügynöke, egy bizonyos Avisaj Raviv többször is hallotta, amint Jigal Amir kifejti, hogy a miniszterelnök életére törni nem bűn. Mordecháj Kedar a Bar-Ilan Egyetem professzora – aki huszonöt évet szolgált az izraeli hadsereg titkosszolgálatánál – összeesküvést sejtetett a gyilkosság mögött, amely állítás belpolitikai viták középpontjába került.

Abdala Abu Jaber 27 éves jordániai arab fiatalember egy buszon elhelyezett bombával 2000. december 28-án merényletet követett el Tel Avivban. Jaber két évvel korábban turistaként érkezett Izraelbe, ahol a vízuma lejárta után illegálisan vállalt munkát egy azóta megszűnt izraeli biztonsági cégnél.

A robbantás előtt négy nappal, a keresztények számára szent estén, egy menekülttáborban tett családi látogatásakor két Fatah aktivista készítette föl a merényletre. A bomba elhelyezése után a merénylő leszállt és egy mobiltelefonnal robbantotta föl a csomagot, 14 utast megsebesítve, egyiküket súlyosan. Jaber jelenleg is a börtönbüntetését tölti.

Illusztrációk: Drovenna