folyópartokon emelt lakkcipőkön
mutatom be némajátékomat

vagy eltéveszti, tócsa lesz a fűben,
és körülállják azok megrendülten,
kik megmenthették volna, volt idő,
lekésték mind. A fű majd újranő,

Olyankor, az összeérésben összenevetnek,
elgondolják, miért is nincs annál ébb,
mint amikor két izmos férfimetafora
a kopogás ütemére egymásnak feszül.

--- a hó alól kikandikált a pázsit:
a zöldje bújt elő ma villanásnyit,
cseppfolyós a völgy: a lusta láva
lecsordogált a tél fehérborába.

(A bőr alatti fénytől áttetszik, serceg egy koponya,
melyben ott dereng, és már-már fölsejlik az egyed agya*…
Feslett-foszlott, kérgeire bomlott bőr-lebernyeg,
kőzet-ráncos „Mag”, ökölnyi mag, réteges cafat…) –

nézem az erdőt,
várom a tisztást,
tükörképem
lüktet a holdon.

Ez én voltam mind.
Az a nap. Az a vakság.
Ettől még ez élet.
Ettől még szabadság.

közülünk kivált.
kezdjük gyászbeszéd nélkül
a liturgiát.

Remegnek és szétesnek szembejövő klónjaink,
ahogy jöttek, elmennek, közben az égi óra ing,
féregjárat indul atommagok közepéből.
A szellemnő a gömbön át a mélybe szédül.

Tanulható a lábujjhegyen
hordozott reggel is,
akár a telt pohár egyensúlyozása,
a súlytalanság a matracon.

1990. február elsején halt meg a modern kori magyar költészet egyik legfontosabb alakja, Sziveri János. Beteg volt, de csak a teste. A költészetét a fájdalom egyre kristályosabbá tette. Minden szava megtalálta a végső helyét és jelentését, amikorra elfogyott a világ körülötte.

lelked nem támad újólag,
hisz’ nem fuvallat,
hanem csak hol volt,
hol nem volt suhanó születés.

Míg a megértés megsokszorozza a világot,
a megélés csak önmagát mutatja föl,
teljes egyszerűségében.
Az egyik viszonyít, a másik leválaszt.

a hirtelen kitárt kar nem
akart magához ölelni senkit.
még magát sem,
nasztaszja filippovna.

fekete-fehér filmet
vetített a hold
éj lábai kalimpáltak
szürke zongorán

Én nem ember vagyok – mondja a szamuráj –,
Én acél vagyok és lélek vagyok,
A kard avatárja vagyok,
Életet Adó Kard a nevem.

Korszakos vonzódásaim vajon kóros ok-okozatok,
vagy „csupán” az időből kiesett, hiányzó élet-szakaszom
feltárását (és foltozását) kísérelem?…

A létezést az idő apróra tördeli,
türelmes virágok arca szűri át a fényt.
A tengerből páraoszlopok magasodnak
a málladozó ég felé.

Üres tönkszemekkel figyelem a szóirtást,
S ahogy haladok, erőmet próbálom
Egy-egy ágon. Könnyen törik.

Én történek mindenben. A villamos elnyújtott remegése, a piros és fehér fényszórók, az ablaktól ablakig játszó menetszél pehelysúlya, a hideg-meleg keveredése. Nem bennem történt, hanem én történtem bennük.