Nem lesz jégroppanás, levélzörgedelem.
Időtlen nyár hevül kérődző szíveden.
Felszakad a tested, víz csorog le róla
a tájra, s a talaj kibújik alóla.

Az ember, ha elveszti lelkét, torzó, félig halott, félig eleven,
ne hidd, ha remetének szegődsz, megnyugszik szellemed,
s odafenn a hegyen egymagadban megváltásra lelhetsz.

Pörögnek a véletlen motollái,
fenn, a csomagtérben a pillanat lila-zöld
hátizsákja lapul. Csak működésbe kell hozni
a visszaszámláló vörös kijelzőjét,
a sors ezüstkerekeit, a látható láthatatlant,
a villanást.

Kinek most háza nincs, nem épít már.
Ki most magányos, az lesz már a télben,
majd virraszt, olvas, mereng egy levélen…

a templomok zavartalanul üzemelnek, de a túlvilágot
kiszervezzük magunkból a semmire sem kötelező semmibe (melles-
leg oda száműzzük a költészetet is), egyszóval a bennünk susogó
transzcendenciát elhazudjuk

Elmerültem alkoholban,
Partra úsztam, nem is holtan,
Cigarettám
Már letettem, az meg tett rám.

gyorsan váltakoznak a nappalok,
mert későn virrad, és korán sötétül,
s úgy keresem a rímet, mint agyhalott,

amikor a koponya fehérből bekékül,
végül leképződik száznegyven szótag,
a tagjai tizennégy petrarcai sornak.

túl a sminkkel takart rettegésen –
bámulod a semmit, ahogy egybemos folyót,
várost és budai hegyeket,
de elfér egy hanyagul kitakarított fiókban

Harckocsik és emberek.
Senki sem remeg.
Senki sem látja
elejét, végét a frontnak.
Senki sem látja,
mit tesz majd a sors keze.
Tán elvonul az ősz,
de maradnak a fellegek.

már nélküled
pirkad s én
bocsánatos
bűnnel írom át
a csend imáját

A lelkekben csigalépcsőn száll alá a vágy, s istent
káromló csend honol.

az alkony széttárt
combjai közül
az éj hangtalan
kicsusszan

Poétikus helyszíni gondolatok Kolozsvárról Egyed Emese Álljunk meg egy szóra estje nyomán

itt éldegélek a luxusegyenletemben
ami minimum kétismeretlenes
és gyanítom hogy abból az egyik én vagyok
a másik talán gréta

Az akadály egy szó,
ronda fogalom-szülemény,
a lusta elme kreálja.

Örök télben fürdő magyar lélek,
jól látlak még, jól reméllek,
szívemben az éles kések
ma is élnek,
katedrálist építek az örök télnek.

A felsővezetékben Isten lakik
– mesélte főpályamester dédnagyapám.
És mikor elérte a halál
szeretett ungvári pályaudvarán,
ő maga is elnyújtózott
az örök vágányok felett.
Galíciában sebzett lelke
a váltóárammal kiegyezett.

menekülésből doktorálok, magányom
duplafedelű gépként kering a város felett, ha délben
felnézel, láthatod megcsillanni szárnyait

Ameddig a test szétosztható,
míg pengetője lehetsz a zengő ércnek,
míg megmaradhatsz szilánknak, töredéknek.
Eltűrőnek csak, tükörhomályban.

Kaotikus ritmusokkal, titkos hiánnyal,
a pokol skorpióival küzdünk,
sorsunk multidimenzionális
zsoltárkészletében.