Reggel van, valami új nap kezdődik megint.
És szeretném, ha az idő így maradna.

Hallgatta, miként az évek kacaját,
döngetett az idő, 60-ra mozdultak
a tekerők. Remélte, ezek mentén
szakad majd meg az idő, meg a tér,
és a mozdony csak halad tovább.

A nyár magával visz valamit. Mindig. Harmat-meleg. Halál-forró ondó. (F)okozatok. A nőben csak arccal a földnek fogalmazódtak meg. Sokat sétál. Benne a valóság. Esztelen part. Okos folyó. Bárhol vagy. Bármi jó. Éhes évszak. Elnyomja benne a múltat. A jövőt. Jelen lenni a nyárban. Nincs idő. Ideje. Ki szabja meg. Ki szól bele. Vele.

Nyílt térre vágyunk, aprócska örömre. Nyaranta ritkán csalódik az ember: fény, forróság a reményt örökölte.

Mint aki rejtett múlttal bíbelődik,
nem érzi a bőrén matató semmit,
a tested tüzes illatát és ízét
kutatom mindenben, öled örömét.

Teltnedvű, zöld lombhurkon – égi huss –
átröppen verébgyermek, július,
Mintha üzenne vígan lehetőnek.

nyáron a fény hátulról,
Isten háta mögül érkezik,
mi csak árnyékot adunk,
két sötéten világító részből
egyik világosabb sötét,
már-már szürke.

Jégvarázsért tombol a nyár.

Tájszürke világban időz
gyík, légy, fölvizezett éjszaka,
megerjedt nappal.

Tüphón és Ekhidna gyermeke vagyok, kígyónyelvet érzel a szádban, mikor csókolsz,

míg el nem pazarolod melled kincseit türelmetlen ajkam pitvarában

újrahajtogat az idő,
uv-szűrő-jelen ultraibolyát szed a halál kosarába,
ez a nyári sugárzás sem emberi már,
szupercelláimba szorulsz,
jeges esőmben ázol el.

A nyakamon alig látható
nyomokat hagyott
a bolondok vissza-visszatérő
kényszergesztusa.

Belém harapott a nyár,
robbanjanak föl testemben a kert, ég,
fák, szél.

Lányok érzékeny haja lebben át a
zátonyok közt, s izzik a Nap melírje
távoli fürtben.

A stégen macskák mosdanak.
Csak a tenger marad melletted.

A naptűz párás higanyában derengő reggel
kétes rutinjával kár fejtegetni a Titoktalant

Fejük fölött a nap,
fejük fölött a hold,
mögöttük ezeregy éjszaka.
Marcangolja csontjaikról a húst
az impotens szerető.

A tizenkét csillagjegy női versben

Kő gurul, csobban, ezer szerelmes
apró hullám kel, lankad, majd elsimul,
leülepszik a felkavart iszap,
a tó
már nem emlékszik rá.