Ugrás a tartalomra

 

El nem küldött levél Sziveri Jánosnak

A valóság vénájába döfi tűjét a felismerés,
a mindenség vére ragyog,
Holdat aranyoz.
 
Parttalan vagy, parttalan vagyok,
a láz, mely rokonít,
kiissza nedveink,
könnyen lehangol.
Az éber képzelet
fölénk nyers eget rajzol.
 
Füst van körülöttünk,
füst és szürke meleg,
beborít,
a kimondatlan szavak halmaza
állunkig ér.
 
Fekete fürtjeiddel matat az éj,
azt nézem, miért hagyod,
ha úgyis legyőznek a hajnalok.
 
Széllovon jönnek,
hozzák a virágos rétet,
bátor,
kincset érő eszméket suttognak,
házat dúlnak fel,
bútort zúznak,
ruhát szaggatnak
a hajnalok.
 
Erősen hajnalodik már
ebben hirtelen jött hajnalban.
 
Mint ki álmodik,
de az álom rajta nem segít,
lassan virul,
kövesedik meg a szív,
talán az eszmélet,
talán a féktelen jövő,
úgy mocorog,
mintha nem lenne késő
ebben a be nem tervezett lelkesedésben.
 
Bábel épülne,
széles teraszain
panyókára vett kabáttal sétálna
a dőre gondolat.
 
Az elszakított országrészek,
mint egymásba kapaszkodó szigetek,
apró hullámokkal kényezteti partjaikat a türelem.
 
Sors-kaleidoszkópok:
csillannak a csillagok,
a láthatatlan véletlen szövevénye
behálóz,
megkötöz.
 
Sétálnék,
igen, elindulnék veled
ebben a klausztrófob világban,
felfedezni a jövőt.
 
A józanságtól
lúdbőrőznek a fák.
 
Mint félretolt edény az asztalon,
voltál, vagyok, vagyunk,
pórázon a félelem:
a zuhanás transzcendenciája.
Éberségem,
mint vizes ruhát,
magamról lehántom.
 
Nem kellettünk,
mégis megtaláltak,
foszlós kenyér,
törött ágak.
 
A csömör ragyogása rendet teremt,
belső autonómiát,
mint kottán a hangjegyek,
oly feszült volt egykor a kórterem,
a mennyezeten pislákolt egy égő,
tudtad, az a harc lesz a végső.
 
Sintér világ,
sintér színterekkel,
ezt tükrözi a bepúderezett valóság,
lépjünk tovább!
 
Mint lassan ereszkedő felvonóból,
kiszállunk ebből az álomból.
 
Körülöttünk csahol a nyár,
befejeztük,
kész a leltár.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.