Ebből a rám nehezedő világból, én csak a tavaszt értem,

A nyár narancsszínű rácsai átütnek a félig leeresztett redőnyökön, a hotelszoba függönyráncai húsz másodpercenként libabőröznek a ventilátor szédítő huzatában.

függönyhúzásig nincs újabb szívmarcangolás.

nekinyomott a falnak
tömeg volt a villamoson
senki sem vette észre,
ahogy az a vadidegen
elkezdett ujjazni

De, amikor az eső újra eleredt, egy házfal az álmodott városban összedőlt, és a lakók, akik reményüket a falakba álmodták, a toronyház tetejére másztak, és libasorban, némán ugrottak a föld felé.

visszhangzik a júliusi eső,
a benne táncoló kacajjal.

minden könnyed egy időpikkely, súlyos szótag egy szerelmes versben. minden könnyem egy másodperc, segít az időt összetekernem.

Kezem már légyként dongja körbe
combköze összeszorított berkét.

repülő szőnyegen éreztem magam, amely más tájra száll velem, úgy imbolyog.

Hazát cserélni indult csonkán, zenétlen, néma földeken országnyi árny-alak;

Örök félhomályban.
Papírmasé díszletek között.

Tudjátok, fiaim, egyszer
titeket is hazahívnak,
és akkor jönni kell, jönni kell.

Én is úgy kóstollak meg, nyugodt, ráérős türelemmel, hogy tovább tartson a részegítő aktus, simogató ujjaim vándorlása bőrödön

Zongorád, ha lennék,
leülnél elébem?
Dallamot se kell már
ujjaidtól kérnem.

Anyám szökik a határon. Tizenhat éves. Elkapják a szlovák határőrök. Lemagyarkurvázzák.

A félelem nyakadra fonja hurkát,
s előhozza belőled, ami bujkált:
kezes bárányt, kit minden rend szeret.

két isten lakik benne összefonódva, Kasztór és Polüdeukész nőalakban, otthona fél évig az ég, fél évig az alvilág.

Reggelente látom rajtad, hogy olyan vagy, mint a
századik alkalommal elszökő rab, kit estére
visszavisznek tömlöcébe.

Ez már a hegy, az elvetélt álmok,
a tóban fürdőző lányok, a hold.

Azokért, akik félrefordítják fejük,
mintha mi sem történt volna.
És Európáért, mely elnéz felettünk,
mikor a szívünk négy égtáj felé szakad.