Az Öregtől tudott arról is, amikor még úgymond igen nehéz élet volt itt. Pedig mikor ő idekerült, még járt vonat is a gödör szélétől úgy négylépésnyire futó síneken.

Némulok. Csillagok búrája takar,
ágyam negédes pázsit, nem övez a zaj.
Hullámzik alattam keskeny lepedő;
hempergő vagyok, néma szendergő.
Emlékek erdeje, álmaim mezeje.

reteszelő

Az emberiség eszét már nem csak arra használta, hogy mindennapjait túlélhesse, hanem elkényelmesedett és ráért arra, hogy díszpárnaként heverésszen a modern civilizáció franciaágyában.

MOST mindenki, Akik teljesek minden hazugsággal

Hirtelen tompa fájdalmat és valamilyen furcsa, tapadó nedvességet érzett egész testén. Felemelte az ütéstől kissé kótyagos fejét és eltelt néhány másodperc, mire megfejtette, miért nem halad tovább. A szél egy hatalmas tölgyfának repítette.

Manipulálva, Az igazi értékeink

Cselevény csalárdság sehová nem vezet;
Jót nem hoz a Földre, csak vért és könnyeket.

Teca néni gyorsan meg is ragadta a saját poharát és egy húzásra megitta a tartalmát, hátha enyhíti a bizsergő lámpalázat. „Tessék megnyugodni” mosolygott a műsorvezető, „csak úgy kell csinálni, mintha ezek itt se lennének” és fejével az egyik körülöttük mozgó kamera irányába bökött. Az öregasszonynak csak még jobban fokozta az idegességét, ahogy belepillantott a kamera fekete tekintetébe.

Visszaérve a robot pontosan 120 centiméterrel gördült arrébb, hogy Travis beállhasson a helyére. Mindent kiválogatott és regisztrált, amit csak lehetett, a munkadarabokat olyan precizitással téve az adagolótálcába, hogy az már készen állt a következő munkafázisra.

Harc a felszínnel. Fél lábával maga mellett áll. Mozdulatlan. Éreznie kell a víz mozgását, közel kell hajolnia, hogy áthatolhasson a megtévesztő felszínen. Megdermed. Madár a vízben, a hal elúszott.

Táguló fekete lyukakat hagyunk magunk után

Még láthatsz...

A robbanás után egy pillanatra mintha elvesztette volna az eszméletét. A légnyomás elrepítette, de nem ez okozta a tudatvesztést. Sokkal inkább a váratlan.

Saját kezemmel bontottam el a házat, ahol felnőttem. Már nincs rá szükségem. Mindenki így tett körülöttem. Dőltek a kerítések, omlottak a falak.

Szemfüles madár volt, mert pillanatok alatt felfedezte az üres padlást, mint ideális fészekrakó helyet és diadalmasan beköltözött, fittyet hányva minden antagonisztikus ellentétnek. Hát nem mondom, hogy kimerítette az eszményi albérlő fogalmát.

Fényt látok a hegyek fölött,
Sötétség a tóban.
Olvasó a kezem között,
Nyelvem hegyén szó van.

Megölelem anyát, és közben belefúrom fejemet a kabátjába. Érzem rajta az enyhe cigiszagot, ami a kocsiban ragadt rá. Apu ugyanis dohányzik. Mindig megígéri, hogy majd leszokik, de pár hétnél tovább sosem bírja ki, hogy ne gyújtson rá. Azt szokta mondani: ,,Ezt a sok baromságot, ami ebben a világban van, nem lehet ép ésszel kibírni.”

A kert szabályosra nyírt sövénnyel kerítve
takart a külvilágtól. A tűzrakó hely fölött
a bogrács és a tűzifa már be volt készítve.

Nevettek, de mindkettőjük nevetésébe vegyült valami új, elfojtott disszonancia. A metróvonalaknak hála a fizikai távolságok leküzdhetőek, de a társadalmiak…