Székelyhidi Zsolt előző könyve, a Jelenések az Újszövetség záró egysége, a Jelenések Könyve átiratának tekinthető, a most megjelent Pórusok pedig az Ószövetség első könyvéből kiindulva járja körül, világítja át az örök emberpár létezésének és összetartozásának misztériumát. Nyolc részegységből áll, melyek a szakaszelválasztó idézetek ellenére egybeolvashatók.

Nem találkoztam még olyan szöveggel, amely ennyire intim és ugyanakkor ennyire távolságtartó. A Székelyhidi-univerzumban az ember az egész teremtett világgal, annak minden teremtményével összhangban létezik: a vér lüktetése az erekben a fák nedveinek keringéséhez hasonlítható. Csendes létezés, együtt-lét ez. Mikor a versbeszélő prédikálva felemeli hangját, zengő szózata nem magamutogatás, hanem a részletek összesimítása, egy nagy erő alá vonása.

A Pórusokban szereplő művek többsége szerelmes vers, de nem a klasszikus értelemben. Nem ömlengő vallomás, hanem az együttlélegzés leheletfinom megidézése. Belenyugvás a sorsszerűbe, az isteni akaratba, amely két lényt egymásnak szánt, s ez ellen nem is akarnak küzdeni. Hétköznapi momentumok villannak fel, minden perc ünnep, ugyanakkor minden magasztos pillanat testileg is leképezhető. Székelyhidi szereplőinek méltóságuk van, amit nem kellett kivívni, sem rájuk erőltetni, a teremtettség és a megtartó szeretet révén alanyi jogon jár.

A lírai beszélő szeretettsége ellenére elégedetlen, örökkön viaskodik önmagával, felülvizsgálja tetteit, érzéseit. Sziklaszirten áll, özönvízre számít. Kísérti a sorsot, felesel a Teremtővel. Ugyanannyira földi, mint égi lény, egyszerre hasonló az égitestekhez és ken zsíros kenyeret, szája széle morzsás lesz. Az evés szertartássá válik a szövegekben, a hús áldozattá, az együtt evés szövetséggé.

A kötet Nálam jobb versek című részegysége az előzőekhez illeszkedik, mégis némileg eltér tőlük abban, hogy magát az alkotást – mint az ember lehetőségét az isteni teremtésbe való bekapcsolódásra –, az írást helyezi középpontba. A fejezet a szerző ars poeticáját is tartalmazza, konkrétan az Ars poeta című versben fejti ki az íráshoz fűződő viszonyát:

„(…) A költészet a gangon, hah, épp menne el, mire kitopogok / fürdőpapucsban, már nem vagyunk olyan jóban, / nem találkozunk, nagy néha, születésnapkor egy-egy / léha kép, vagy az sem. Túlélő verseimmel / már nem bírok, jönnek-mennek, / rendelkeznek velem, kihagynak saját / folytatásukból, meg sem említenek, / utódaim, a nálam jobb versek.”

A fejezet címe egyszerre sugall szerénységet és költői büszkeséget. A „túlélő versek” képe kétféleképp értelmezhető: versek, amelyek segítenek a túlélésben, és az utókorra hagyott, meg nem semmisített írások. A Nyelvzajban kifejti, hogy valójában a teljes csendet szeretné elérni, ahol megszűnik az íráskényszer. Ám ha már léteznek a versek, éljenek önálló, az alkotótól független életet. Szabadon bocsátja írásait, ekképp: „Versek, hát éljetek, / nyíljanak távlatok, / vigyétek tőlem többre.”

A Pórusok azon kívül, hogy hozza a Székelyhidi Zsolttól megszokott mélységet és színvonalat, számomra még többet adott: az intimitás önmagán túlmutató, az élet esszenciájaként való megközelítését. Annak megértését, hogy a szükségszerűség lehet szép és nemes.

Érdemes elejétől a végéig idézni egy verset a kötetből:

 

Láz

 

Mennyivel

életszerűbb

lenne veled

tölteni a napot.

Engedni hődnek,

ha kétely hűtene.

Kerülni vállad,

nyakadba érni.

Odamelegedni,

úgy szorosan.

Szuszakolódni.

 

Testemként

tartalak.

Nem tudom,

hogy engedheted

magad ennyire el.

Talán szükséged

van néha a lázra.

Meggyulladhatok.

Arcod hűvösebb.

 

 

Székelyhidi Zsolt: Pórusok. Parnasszus Kiadó, Budapest, 2025.