Spekulatív fikció magas fokon

Az okkultizmusról, alkímiáról, rózsakeresztesekről és hasonlókról írt könyveknek szép sora van, az egyik remek korai változat épp Szerb Antal Pendragon legendája, ám a világsiker Umberto Eco nyolcvanas években írt opusai, a Rózsa neve és a Foucault-inga megjelenése után következett. Besorolásuk is bizonytalan, a sci-fi a homályos, gyakran áltudományos tartalom miatt, a fantasy viszont a valósághoz való túlságos kötődése okán nem fogadja be. A spekulatív fikció az a platform, ahová nyugodt szívvel tagolhatjuk.

Az 1942-ben született John Crowley a hetvenes években jelentkezett szépirodalmi minőségű tudományos-fantasztikus könyvekkel – The Deep, Beasts, Engine Summer* –, ezek sajnos magyarul még nem jelentek meg, ahogy szerzőnk egész életműve sem. Később a zsáner másik nagy irányzatát is kipróbálta, a fantasy műfajában is maradandót alkotva a Little, Big című könyvvel, amiért a World Fantasy-díjat is megkapta.

A zsáner sikeres, jól kitaposott ösvényéről 1987-ben ismét új utakra tévedt az Aegypt című könyv megírásával, amelynek két évtized alatt három folytatása készült. Szerzőnk nem kapkodta el, s ez meg is látszik a sorozat belbecsén. Későbbi kiadások a nyitó kötetnek a The Solitudes címet adták, míg a tetralógiai összefoglaló titulusa az Aegypt lett.

Crowley a nyelv, az idő, a történelem és a fikció kapcsolatát vizsgálja. A főhős kvázi a szerző alteregója, Pierce Moffat történész, a New Yorki Barabas College professzora. Véleménye szerint a világ valaha más volt, valóságos és erőteljes mágiával és alkímiával, ám az ősi tudás helyét a racionalitás vette át. A mágikusról a tudományos gondolkodásra való áttérés metaforája Crowley esetében szó szerint értendő. Kutatása során Moffat arra a következtetésre jut, hogy az átalakulás hamarosan újra megtörténik: az Aegypt sorozat valójában egy ilyen változó időszakot ábrázol, átlépve egyik históriából a másikba. Moffat tanulmánya révén a történet egy valósággal párhuzamos dimenzióban kezd kibontakozni. Ez a „könyv a könyvben” módszer éppen attól válik érdekfeszítővé, hogy nem kitalált tanokat közöl, hanem olyan nézeteket idéz fel, amelyeket egykor valóban tanítottak és igaznak hittek, míg a tudományos ismeretek fokozatos gyarapodása évszázadok alatt felül nem írta az emberiség ősi tudásformáit. A mai olvasó számára puszta képzelgésnek hatnak ezek a dolgok, pedig nem is oly rég még megfértek egymás mellett. Agrippa von Nettesheim Okkult filozófiájában keveredik így a ma is helytálló megfigyelés a megdöbbentő, nevetségesnek tűnő állításokkal.

A második kötet, a Love & Sleep nyitó fejezetei Pierce Moffat gyerekéveivel foglalkoznak. Majd visszatérve a felnőttkorba, hősünk egy Fellowes Kraft nevű író befejezetlen kéziratával bíbelődik, amelyben feltűnik a halálra ítélt eretnek, Giordano Bruno, az Erzsébet-kori metafizikus, John Dee, sőt II. Rudolf császár is; a rejtélyek a múltból a jelenbe nyílnak. Crowley ezen regénye különös sztorik gyűjteménye, a Kentucky-i éjszakában vadászó vérfarkasokról, Brunóról és Dee-ről, akik Hermész Triszmegisztosz és Kopernikusz hatására újraalkotják a világ természetéről vallott nézeteket. Az első két könyv metafikciója arra mutat, hogy a világegyetemet valaha nem atomok és azok interakciói, hanem az angyalok uralma működtette. Míg a földhözragadt valóságban játszódó szálban Moffat elhagyja az egyetemet, s egy kis faluban köt ki New York államban, itt újraépíti életét, családja történetét kutatja, s rálel Kraft csonkán hagyott könyvére. Majd megjelenik Rosie Rassmussen, az egyedülálló anya, aki a megélhetés mellett kislánya, Samantha megmagyarázhatatlan epilepsziás rohamaival küzd. A gyermeket kezelő pszichológusról kiderül, hogy egy Powerhouse nevű sötét vallási szekta tagja, ezáltal a történetbe belép egy gonosztevő – bármilyen homályos szándékú is, de a való világban játszódó cselekményt fókuszáltabbá teszi.

A folytatások, a Daemonomania és a befejező Endless Things narratívájában kitapintható egy új kor létrejöttének lassan kibontakozó története. Viszont a negyedik könyvből kiérezhető valami gyökeres változás, a cselekmény irányának metamorfózisa: ahelyett, hogy egy teológikus végpont felé tartana, megfordul, és a misztikumot maga mögött hagyva, a szereplők további sorsára fókuszál.

A könyvek nyelvezete a lektűr egyszerű, direkt stílusán túlmutat; magas irodalmi textúrája, mint a hagymahéj, egymásra simuló részekből áll, fokozott figyelmet követel az olvasótól és kitartást, mert nem lehet büntetlenül kihagyni komponenseket. Crowley szómágiája a hermeneutika remeke.

Summa summarum, az Aegypt tetralógia meseszerű ígérettel indul, angyalok, mennyei szférák víziójának lehetőségével, de a végére minden varázslat eltűnik, nem marad más, mint az emberek, s azok hétköznapi problémái. Ezen a ponton a sorozat a zsáner helyett a szépirodalom irányába kanyarodik. Mindezek mellett Crowley könyvei olyanok az angolszász spekulatív fikciónak, mint Márquez Száz év magánya a latin-amerikai mágikus realizmusnak: alapkövek, egyben fénylő csúcspontok. Nem véletlenül kapta meg az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia díját.
 

* Az Engine Summer könyvről írt értekezés az Opus folyóirat 2021/4 számában olvasható.

John Crowley: Aegypt. Books’n’stuff, 2015.