Ugrás a tartalomra

Álomnapló

Tojáshéj

I.

Lágy tojáshéjakon 
átszivárgó jóslat.
Láttalak –
zsákköntös,
lebegő asztal alól kilógó saru.
Nem volt fejed. 
Vezekeltél, most hallgatsz.
Többet hallasz meg, 
mint a saját hangjuktól
mámorosak. 

Szád moccanatlan, lila ebihal.
A város fölött egy másik város,
ragyogó kontúrú hegy –
a Gellérthegy fölé emelkedik,
először látunk így, igazán,
élnek a színek, cikkan a hangár,
tiszta minden porszem, a formák,
arany szavanna a Duna felett,
egy másik folyótorkolat,
vibráló víztükör,
derékig érő fűben selymes,
puhán kergetőző vadállatok. 

„Te vagy a fekete anya!”
Délután magyarázatok
szivárognak fölém,  
mozgásképtelenül heverek
hanyatt egy priccsen.
„A színek a jövődre utalnak.”
Hajnalban eggyel bonyolultabb
szimbolika,
ezen a szinten visszafejthetetlen.

Omladozó, bordátlan kőfalon
emeletnyi flamingó fél lábon,
lassan lélegzik. 
Mellette bámészkodók, ismerősök.
Nem látják.
„Nézzétek!
Mi vagyunk az Egészek!”
Nem látják, 
amikor felszáll sólyomként, 
óriási örvénnyel,
nem látják, nem érzik a szelet,
lefelé néznek,
az őserdő átjárhatatlan rengetegébe.

Életerős csecsemők 
koszlott kórházteremben.
Szülni fogok.
A gyerek már befordult,
a vajúdást várom,
nem vajúdok.
Fel-alá járkálok,
az újszülötteket nézem,
anyákat nem látok,
csak a hasamat.
Kihordtam, itt vagyok,
kihordtam,
de nem tudom még világra hozni
egymásba kapaszkodó 
időfiainkat. 

II.

Fantáziavirágok
hervadása
az utolsó nap.
Értéktelen a káprázat. 
Halálsikolyok, 
lángba borult repülőgépek,
téboly. 
Kiválni egy percre.
Szippantani
az anyagból utoljára.
Gőzzé, füstté váló 
örökrózsák illata.

A szurokkapu bezárul.
A kevesek továbbindulnak.

III.

Színpad a sivatag közepén,
sátor, néma csend,
ünnepély, 
pódiumpribékek,
körben irdatlan tömeg.
Futni, rohanni –
csak egy megérzés,
ha megindulok,
mind bolondnak néznek.
A padlón gabonakörök,
jelek, jelképek.
Kavarog alattam az anyag,
a tömeg. 
Rohanok, nem néznek 
bolondnak, nem is figyelnek.
Tűzijáték a porond körül,
aranyeső, kavargó aranypor,
aranyoszlopok, tátott szájak.
A pokol, most a pokol
bugyog fel ezután, már tudom, rohanok, 
ti itt körülöttem mind elkábultatok. 

IV.

Aranyozott borostyántapétás terem.
Irdatlan falak, tükrök, cikornyák,
túlzások, ahogy te szereted.
Csúcsragadozók csúcstalálkozója:
valahány volt és jelenlegi szeretőd.
Kerekasztal-beszélgetés arról,
mit utálnak legjobban benned. 
Sz. – lustán mozgó száján 
agresszív színű tus –
nem tudott beszélgetni veled.
P. – lenőtt hajú, túlérzékeny, 
rebbenő szemű hölgy –
változékonyságod az idegeit viselte meg. 
U. – testtömegindexe elhallgatandó,
rég volt már, ugye, mikor –
nem dicsérted eleget. 
Rajtam a sor, hallgatok,
de rám förmed szomszédom,
az élettel ki nem békült hang:
Ne panaszkodj, amit érzel,
belőled fakad! 
Valaki bevágja az ablakot.
Magammal szemben ülök,
én vagyok a legfiatalabb.
Én vagyok valahány nő
a kerekasztal körül.
Válaszoljatok!
Vigasztalanul folynak le a
a falról a borostyánok.
Válaszoljatok! 
Hallgatnak – hallgatok.
Öklömet állam alá gyűröm.
A plafonból egy
óriás tojáshéj belsejébe 
szivattyúznak. 


A bukott színész álomszobái

Magzatpózban lebegsz egy holt tenger felett,
ha nem érek oda időben, egy pontba zsugorodsz,
és a visszatartott víz engem is eláraszt. 
Óriás cethal csontvázában lépkedek,
egyre távolodsz, romlik a szemem.
Másik álmomba egy látót cipelsz be, 
és beszélteted: mondja meg nekem,
hogy kiben milyen szörnyek lakoznak, 
hány megszállójuk van, mennyire erősek,
és hogy akiket szeretek, mind hasadt lelkek. 
Nincsenek egyedül a testükben,
folytatod egy másik, átizzadt éjszakámon, 
két megébredésem között,
málló mészfalat támasztva félszegen,
nem felelek, a másik oldalamra fordulok
egy párhuzamos dimenzióban,
ugyanabban az ágyban.
Pár röpke hónapig hittem, 
hogy könnyebb lesz így, idebent,
tágasabb akármilyen faktumnál,
hogy felfüggeszthető a hatásvadászat.
Meghajlik a tér, átlépek egy másik 
álomszobába, de ott is te fogadsz.

Szerinted ők miért nem látnak,
mutatsz körbe ismerős papírfiguráimra, 
mintha észre se vennéd, hogy egy másik színen.
Mert tagadnak, igen, és rágyújtasz,
olyan színpadiasan, mintha még lenne
alattad pódium, pedig éppen te vagy,
aki már nem játszik, nem akar látszani sem,
nem iszik, nem dohányzik 
(az előbbi díszlet az én agyszüleményem),
mégis minden lángra kap körülöttünk,
csak egy szerepet adj, a szívedben,
énekeled, mert a manír azért megmaradt,
pózok, túlkapások, a váz, a pódium,
ennek a világnak a korstílusa, 
a nyegleség.

Ki kezdene ki velem a saját álmomban,
legyintek.

A hétköznapi csevejekben tabu az ilyesmi,
nincs rendjén, ha valaki csak úgy megálmodik
egy tűzvészt, halált, jobb esetben véletlen, 
mondják, rosszabb esetben... de odáig nem
jutottunk el ebben a lamúrban, 
sem a beszélgetésben, 
ez most pont így lenne szép, 
csak égnek körülöttünk az októberi fények,
felgyújtják a repkényt, a piros vadszőlőleveleket, 
szirénahang, kutyaugatás,
magától értetődhetne egybeért létezésünk, 
mint egy párás lehelet, 
mint a keddi szemételszállítás,
de beszélünk,
és beszélünk szüntelenül, és elfelejtünk 
lenni vagy nem lenni,
ez egyre megy, próbálod menteni
a menthetetlent.

De ez már egy másik álomszoba, 
az eredetiben épp kilépsz a horizont
felett zsugorodó magzat testéből,
még ezt a kifejletlen egót is elhagyod,
hátha más planétán megtalálod
hasonmásomat, aki hozzád hasonlóan
ki tud lépni köreiből a keskeny útra,
ami talán nem más, mint maga a Zen,
vagy a lustaság félreértett definíciója.

 

Leadfotó: Hegedűs Márton 
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.