Mandics György: Hétfolyó, hétcsillag
A 93. Ünnepi Könyvhét alkalmából az Irodalmi Jelen bemutatja friss megjelenésű köteteit, valamint a művek szerzőit. Ezúttal Mandics György Hétfolyó, hétcsillag című könyvét ajánljuk az olvasó figyelmébe.
Mandics György Temesvárott született 1943-ban. Matematikus, író, költő, újságíró, szerkesztő, tanár. Kutatási területei az irodalom, a matematika (modellelmélet), a szemiotika, az írástörténet, a kulturális antropológia.
Temesvárott matematika–fizika szakon végzett. Bukarestben újságírói tanulmányokat folytatott. Tanárként, könyvkiadói szerkesztőként, újságíróként is tevékenykedett, emellett részt vett a Bolyai Műhely Alapítvány elméleti és módszertani programjának kidolgozásában. Több csoportot is eredményesen vezetett, temesvári lévén Bolyai János szellemiségét képviselte, a humán érdeklődésű hallgatóknak is érdekessé téve az önképző műhely névadójának munkásságát. Nevéhez fűződik az „élményutas” tanítási módszer kidolgozása. Több mint 40 kötete jelent meg, főleg szépirodalmi, szemiotikai munkák. Bolyai János jegyzeteiből címmel fiktív verseskötetet alkotott M. Veress Zsuzsannával (1979). Temesvári Golgota című regénytrilógiájában dokumentarista-irodalmi módon megírta az 1989. évi romániai forradalom hiteles történetét. Az elmúlt évtizedekben előkerült dokumentumok számos tekintetben igazolták állításait.
Másik fontos kutatási területe a szemiotika. Modell és valóság címmel Egyed Péterrel, Neumann Máriával és Salló Ervinnel közös tanulmánykötetet jelentett meg 1982-ben. 1981 óta foglalkozik az írás, valamint a rovásírás rejtélyeivel. A magyar rovásírás egyik elismert és legelhivatottabb kutatója. Grandiózus kötete az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában megjelent Róvott múltunk, amely három kötetben, hatezer oldalon értelmezi újra a magyar rovásírást.
Mandics György tagja a román és a magyar írószövetségnek. Több irodalmi és tudomány-népszerűsítési díjjal ismerték el munkásságát. 2021-ben József Attila-díjat vehetett át. Tanári, mentori tevékenységére egykori „bolyais” hallgatói is szeretettel emlékeznek. Feleségével, a polonista Csisztay Gizellával rendszeresen szerveznek hazai irodalmi esteket, ahol kelet-európai költőket mutatnak be, verseiket Mandics György ülteti magyar nyelvre.
*
A szerző ajánlója a Hétfolyó, hétcsillag – a rováskrónika legősibb rétege című kötetéhez
Ezt az az új alsorozatot Somogyi Antal rovásírásos gyűjteményének egyre terebélyesedő tanulmányai hozták létre. Amikor 2010 tavaszán a Róvott múltunk enciklopédia munkálatai közben majd’ másfél század után először nyittattam ki a Somogyi Antal hagyatékát őrző szekrényt a szegedi könyvtár zárt részlegében, magam sem számítottam sokra, hiszen a szakma szerint ez egyértelmű hamisítvány, amelyet Somogyi Antal talált ki saját gyöknyelvészeti dolgozata alátámasztására, hamis példatárként, majd, amikor a leleplező cikk nem érte el célját – az egyértelmű elutasítást –, ezt gépiesen bemásolta még egy tucatnyi más régi könyv oldalaira is. Körülbelül negyedórára volt szükségem, hogy átlapozzam az elém rakott 9 kötetet, s megállapítsam: ez az állítás így nem állja meg a helyét. Igen, vannak ismétlődő tartalmú szövegek, ám ezeket sok eltérő kéz, ránézésre legalább egy tucat ember írta be, eltérő tollakkal, eltérő időben, s teljesen nyilvánvalóan eltérő rovásírástudással. Néhányan – négyen, öten – profi rovásírók, akik folyamatosan írtak rovással, árnyaltan, kalligrafikusan formázva a betűket; mások jól írtak, ám ezt pontatlanul, nem azonos betűméretekkel tették; soraikat hol nyújtva, hol a betűket összeszorítva kellett írniuk, hogy azok beférjenek az adott oldal keretei közé; s olyan is van, aki a rovásírás félanalfabétája, remegő kézzel, merev ujjakkal rótta a sorokat, a metszett lúdtollat hol túlságosan rányomva a papírra, hol meg alig látható jeleket rajzolva, nehogy elpacázza az egészet.
Rögtön megrendeltem a teljes anyag elektronikus másolatát, hogy időm legyen alaposan ellenőrizni mindent. Röviddel később megtaláltam az Egyetemi Könyvtárban a Hegyi Tah György-anyagot, majd végül az OSZK-ban a Karacsay-kódex anyagát is, s annak dobozában egy csomó rovásanyagot. Mire mindent átnéztem, kiderült, hogy itt egy tudományos intézet számára legalább egy évtizedre elegendő munkaanyag van. Mivel én egyedül rendelkeztem Somogyi Antal inkriminált gyöknyelvészeti munkájával, s így össze tudtam vetni az eredetit Somogyi átírásával és nyelvészeti dolgozatával is, néhány hét alatt rájöttem, hogy a korabeli akadémikus kutató, Szarvas Gábor a tulajdon csapdájába esett, saját módszertana áldozata lett: összevetette Somogyi Antal rovásátiratait Somogyi Antal gyöknyelvészeti munkájával, s megállapította, hogy vagy egy tucat helyen az egyezés kísérteties. Ez így is van. Ám nem nézte meg, amit minden előítélet nélküli kutatónak meg kellett volna tennie: pontos-e mindenütt Somogyi Antal átírása. Ha csak három-négy oldalt összehasonlít, megállapíthatta volna, hogy valójában az a helyzet, hogy Somogyi Antal átírása csak megközelítő. Ahol nem tudott valamit kiolvasni, ott valóban saját nyelvészeti eredményeit „látta bele” a rovásszövegbe. A Somogyi Antal által begyűjtött anyagokat tehát újra kell olvasni, s újra kell értelmezni. Erre felkértem két gyakorlott rovásolvasót, Friedrich Klárát és Tisza Andrást, hogy írják le saját megfejtésüket. Majd én ellenőriztem ezeket, s összevetettem Somogyi Antal megfejtéseivel, kimutatva, hogy az eredeti rovásanyagok nem egy ember művei, nem Somogyi Antal készítette őket. Hiszen olyan szavak vannak bennük, amelyeket nemhogy Somogyi Antal, de Szarvas Gábor sem ismert, mert a mai tudomány szerint ezek egy része halott szó, amelyek csak régi okmányokban fordulnak elő, s az 1500-as években már elfeledettek voltak.
Tízévi kutatás után kiderült, hogy a magyar tudomány legnagyobb kincse hevert a szekrényekben 11 kódex formájában. A fő hozadék 124 vers a Balassi Bálint előtti korból. Ezek csodálatos történelmi forrást jelentenek, ezért érdemes őket tüzetesen átvizsgálni, s megnézni, milyen új adatokat nyerünk belőlük, s milyen következményekkel bírnak a további kutatásokra nézve.
A három, Kaukázussal kapcsolatos vers után (A rováskrónika mint forrás: résztanulmányok 1,) most a kutatásaim szerint két vers elemzése következik a legősibbek közül. Kísérlet arra, milyen mélyen hatolhatunk be e rovásanyaggal a magyarság múltjába, majd a harmadik azonos témájú vers a kontraszt, már a katolikus keresztény térítés utáni időből. Ezek együtt mondják el, mit gondoltak őseink az eleinkről.
***
„...mint amikor kinyitok egy elképesztően öreg családi fotóalbumot”
Villáminterjú Mandics Györggyel a Hétfolyó, hétcsillag című kötet megjelenése alkalmából
– Minek a hatására fordultál egykor a rovásírás tanulmányozása felé, mi ébresztette fel benned a kíváncsiságot?
– Bácskai István, a Gondolat Kiadó igazgatója kért meg arra, hogy írjam meg az elmúlt 100 év teljes történetét, amely Sebestyén Gyula első rovásírás-monográfiája,1909 óta eltelt. Én nekikezdtem, s mikor kiderült, hogy a közben elmúlt időszakban születtek új felfedezések, illetve a régi anyagokról írt új értékelések mennyisége meghalad minden előzetes elképzelést, ő biztatott: ne hagyd abba, tárj fel minden cikket vagy feljegyzést, ami megmaradt. Ebből egy gigantikus mű lett: több mint 2000 oldal, amit a Gondolat megpróbált kiadni, de az Akadémia megvonta a támogatást. Ekkor feleségem kezdte hajkurászni a kiadókat, s végül Böszörményi Zoltán volt az egyetlen, aki ezt ki is adta. Az idő azóta bizonyította, hogy jól tette.
– Új köteted, a Hétfolyó, hétcsillag ajánlószövegének végén azt írod, két ősi verset elemzel a könyvben. Mit lehet elárulni ezekről a versekről kedvcsinálóként: mennyire régiek, honnan származnak, és milyen élmény olvasni őket?
– A két vers nagyon régi, i. sz. 224 és 740 között születhettek meg, valahol Közép-Ázsiában, a történelmi Balk környékén (ma Észak-Afganisztán, közel a volt szovjet határhoz). Versként furcsák, hiszen mindkettő egykori őseink listája. S olyan érzés olvasni, mint amikor kinyitok egy elképesztően öreg családi fotóalbumot. Az arcokat már nem ismered, de tudod, hogy az őseid, az ük-ük-ük-ősök. Ez megrendítő.
– Jól sejtem, hogy a rovásírások (és bármilyen írás) megfejtéséhez nagy hasznát veszed annak, hogy matematikus vagy?
– A matematika segít a jelek azonosításában, mert arra sarkall, hogy ne add fel, még ha egyelőre nagy is a veszély, hogy az első értelmes próbálkozást biztosan kell követnie újnak.
– Viszonylag régen, 2017-ben jelentkeztél utoljára verseskötettel. Azért része maradt a költészet az életednek, írsz verseket?
– Verset nem írok, csak versjátékokat. Ellenben sok verset fordítok, más és más nyelvekből. Ez jó kihívás számomra.
– Tavaly megjelent Covid-regényedben sok kedves külföldi költőbarátot bemutattál az olvasóknak, ezek nagyon szép történetek. Született-e azóta új barátság, amely neked és feleségednek, Csisztay Gizellának sokat jelent?
– A barátok száma sem örök, mint annyi más dolog sem. Két nagyon jó lengyel barátunk meghalt e Covid-hullám alatt, de jelentkeztek már új „jelöltek”. Hogy milyen jók lesznek, azt majd a jövő dönti el.
Részlet Mandics Györgynek a Magyar Művészeti Akadémián tartott előadásáról készült tudósításból
2019. március 8., Műcsarnok
Az MMA estjén Mandics György munkásságának egyik legizgalmasabb szeletét ismerhettük meg, mégpedig a Balassi előtti korból származó magyar költészet »leleteit«. A versek Jegercsik Csaba színművész hangján, illetve Csonka Boglárka (ének, citera) és Major Róbert (gitár) előadásában életre is keltek – régi századok hangulatát elővarázsolva a Műcsarnok előadótermében. »Mind azt mondja, ki nem tudja / hogy én nem búsulok soha« – énekelte Csonka Boglárka nyitányként a széki népdalt (és még több szép magyar dallamot), majd Mandics György vette át a szót. Az alaptézis, magyarázta, hogy a régi magyar költészet zömmel elveszett, ám az első ránk maradt szöveg, a Pannoniai ének őrzi a magyar népdal hatását. A leggyakoribb középkor végi versek nyolcasok, amelyek Szent Ambrus latin himnuszfordításai formájában terjedtek el. A rovásírás-kutatás legfontosabb eredménye, hangsúlyozta a tudós, hogy felfedezték: 124 verses szöveg maradt ránk. Ezek közül a két legrégebbinek látszó csoport hat-, illetve hétszótagos sorokból áll. (...)
Csakhogy, ha tovább keresgélünk a régi költészet kincsei között, felfedezhetünk a hétszótagos költemények mellett hatosokat is. Ilyen például a Ciceró-kódexből származó Dajka dúdol című vers, amely a mindennapi életmód részleteit mutatja be. Legalább ilyen szép a szerelmes versek sorából való Élet képzete (»Haj, éltem, feleltem, / Hold halovány fénye / Nevetett szemébe, / Mondd, magánvalóság / ragyogó tündére«), amely szintén hat szótagú struktúrát mutat. S hogy miből ered a hat szótag? Ez is az ősök, a szkíták őseinek számából. S hogy a szkíta mondakört honnan ismerhetjük, annak is regényes története van. Egy 6–7. századi arab utazó, Al Dzsahani írt földrajzi tudósításokat a Fekete-tenger északi részén utazgatva. Írásai részletei más szerzők műveiben maradtak fenn. Beszámolóiból megtudható, hogy találkozott a »mogyorokkal«, akik télen lehúzódtak egy tóhoz, amelyen léket vágtak, halásztak, majd a halat megszárították. Amikor azonban jött a nyár, a tavat tápláló folyó mentén elindultak felfelé, megkeresték télire »kicsapott« nyájaikat, lovaikat, és friss legelők felé terelték őket. E történetet egyébként a Csíki székely krónika is leírja, emlékeztetett Mandics György, és megerősíti, hogy a székelyeknek hat nemzetsége van.
Laik Eszter
A teljes tudósítás itt olvasható.
Mandics György és Csisztay Gizella az MMA estjén
*
Részlet Mandics György A remény peremén – Covid-kórház című regényének bemutatójáról készült tudósításból
2021. június 28., Országos Idegennyelvű Könyvtár
Mandics György és Csisztay Gizella együtt élték át a megpróbáltatásokat, és ez szövetségüket is megerősítette – vallották meg. Sőt, miként az író elárulta az est vége felé – és a könyvben is meghatóan szépen vall erről –, talán túl sem élte volna ezt a kálváriát, ha nincs a felesége, aki minden pillanatban mellette állt, és a reménytelennek látszó kátyúkból is kimozdította a szekeret. A kötet azonban messze több a személyes kórházi tapasztalatoknál. Kényszerű fizikai tétlenségében Mandics sorra veszi fejben életük legfontosabb barátságait, s ezek mind egy-egy – a világ más táján élő – alkotóhoz (költőkhöz, írókhoz, műfordítókhoz) kapcsolódnak. Így aztán a szerzővel bejárjuk szinte egész Kelet- és Közép-Európát – meséljen akár az utolsó sziléziai németről, Peter Gehrischről, akár a szorboknál tett látogatásáról, akár a szerb nemzetiségű, de román állampolgár Liubiţa Raichici-ről, akár Tatjána Zsitkováról, aki Rigában él, »a döntések kútjában« lettországi oroszként, vagy a Bariban tevékenykedő Anna Santoliquido olasz költőnőről, aki Resicabányán szavalt el Mandics Györgynek egy gyönyörű verset, hogy magyar költőtársa megértse az olasz népi vallásosságot. Mint az esten az író elmondta: valamennyi barátjuk, akit számba vesz ennek a kötetnek a lapjain, határhelyzeteket él meg – olykor szó szerint is, hiszen két állam, két kultúra határain telnek napjai, és egész identitását ez a keveredés határozza meg. Az esten a szerző és a közönség jócskán belemelegedtek a sorscsapásoktól sújtott kis európai népek történelmi küzdelmeinek taglalásába, a mérleg azonban könnyen megvonható volt: Mandics György épp azokat hívta segítségül fejben, akik mind az említett »döntések kútjában« vesztegeltek életük egy-egy szakaszában, és ebből a művészet, a nyelv, a közös kultúra erejével menekültek ki. Épp ahogyan Mandics György a halál torkából a kórházi megpróbáltatások idején: ez a fejben megtett világutazás húzta őt fel a mélyből.
Laik Eszter
A teljes tudósítás itt olvasható.
Mandics György az OIK-ban rendezett bemutatón, mellette Szergej Pantsirev, az est másik vendége
