Ugrás a tartalomra

Időhal

gyöngysor
               

                 Édesanyámnak

ritka gyöngysort keresek,
páratlan szépségű
ajándékot képzeltem el,
amit bármikor viselhetsz,
mosogatáshoz is illik,
ünnepekhez és hétköznapokhoz,
nappalhoz és éjszakához
egyaránt való.
felfűzöm a gondolatokat
erre kora tavaszi délutánra, 
amikor először sétálok
idén sapka nélkül,
és nem vacog végre a fogam,
te biztos aggódnál, hogy megfázom,
nem örülnél a sapkátlanságomnak,
sem a lenge dérnek,
mi ki-be szaladgál
a sportfelsőm alatt,
meglebbenti a nadrág szárát.
Narancssárga az alkonyat
karéja az égen.
Sütkérezem egyre növekvő
délutánok fényében.
A születésre gondolok,
hogy életet adni
a legnagyobb alázat,
és hogy az öröm mögött
ott bujkál a félelem állandója.
Fűzöm a gyöngysort:
jázminillatú örömből,
levendulalila türelemből,
gránátalma derűből,
kakastaréjpiros ölelésből,
bíborvörös önzetlenségből,
türkízszínű rajongásból,
almazöld reményből,
nyársárga szeretetből,
hegyikék erőből
neked, születésnapodra.

 

Időhal
         

                   Nagyszüleimnek

A patakra vittük nyaranta a szőnyeget,
deszkára tettük, házi főzött szappannal
alaposan bedörzsöltük, kefével tisztára sikáltuk,
kiterítettük a vízre, majd összegöngyöltük,
kicsi szekérre pakoltuk a műanyagteknőt.
A ruhákat is patakban tisztáltuk,
a frissen mosott ingek az udvaron
száradtak, spárgára kötve.
Ötévesen azt gondoltam,
lepedőfehér a mennyország,
szárítókötélen táncolnak az angyalok,
az Istennek nagymamama-illata van.
Ma már mindenkinek van mosógépe,
a szőnyegeket a városba viszik tisztítani.
A civilizáció begyűrűzött a faluba,
a traktorok kiszorították a lovas szekereket,
a nyári estéken már nem hallani lódobogást.
A patak magányosan kanyarog a belső út mellett,
emlékezik a vidám gyereklábakra, az asszonyok
fürge kezére, a vízbe mosott keserűségre.
Ahogy a köveket simogatja a csobogás,
felugrik a habokból egy-egy időhal.

 

Otthon

 

Nagybátyámnak annak emlékére, hogy az első verset, József Attila Altatóját ő tanította meg könyv nélkül, s talán ezért lettem költő.
 

A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, –
aludj el szépen, kis Balázs.
                        (József Attila: Altató)

A távolsághoz hozzánő az ember,
óriás lesz, magasba nyúlik a karja,
mint a fáknak. Az ég üveggolyóján
Isten szeme figyel.
Az éjszaka sötétje álmot lop szemére,
visszahozza a hegyeket, a hazát
a gótikus templomtoronnyal,
székely nyarakat és hópuha Karácsonyt.
A távolsághoz hozzánő az ember,
emléket emlékre halmoz,
gondolatai fotókat forgatnak,
és hazagondol, folyton haza,
ölelő karokra, gondtalan gyermekkorára. 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.