Ugrás a tartalomra

Megúszható kényszerleszállás?

Részlet a megjelenés előtt álló Böszörményi Zoltán-monográfiából

A verseskötet egyetlenegy grandiózus, szabad verselésű költeményből áll, melynek alapjául megtörtént életrajzi esemény szolgált. Amint arról az első lábjegyzetből értesülhetünk:

„Kényszerleszállásunk 2016. március 17-én történt a British Airways menetrendszerű járatával. Londonból Barbados felé tartottunk. Gépünk, egy Boeing 777-es, Shannonban (Írország) sikeresen landolt Szent Patrik napján, aki az ország védőszentje. A szállodában, ahová a repülőtérről busszal vittek bennünket, azt mondták, az ő védőszentjük mentett meg minket a szerencsétlenségtől.”

A terjedelmet, a verselés szabadon áradó, asszociatív, szerteágazó folyamát tekintve a mű egyértelmű folytatása a 20. századi magyar hosszúvers-hagyománynak, abból is a Juhász Ferenc és a Nagy László képviselte műfajnak. A két nagy klasszikus hosszúverseiben elválaszthatatlanul összefonódnak a magyar sorskérdések az egyéni létkérdésekkel, és mindketten egyfajta mitikus magyar néphagyomány gyökereihez visszanyúlva találnak megnyugvást a lázas-zaklatott látomások viharában. Böszörményi a múlt közösségi kérdéseit inkább filozofikumba oltja, amiképp személyes sorsát is a bölcselet felől értelmezi. A végzet tehát nála nem valamely történelmi parancsolat, sokkal inkább a fátum, valamely Fennvaló kiszámíthatatlan, autonóm, öntörvényű rendelése. Ennyiben eposzi jegyekkel is bír a költemény, és a költő szándékosan mozdítja a költemény bizonyos rétegeit a spiritualitás irányába. Varga Melinda elbeszélő költeménynek nevezi kritikájában a Kényszereszállás…-t,[1] és tekintetbe véve a vers formai-tartalmi jegyeit, ennek a műfaji besorolásnak is megvan a létjogosultsága, még úgy is, hogy a modern irodalomból voltaképpen „kiveszett” az epikus költemény. Mondhatjuk tehát, műfajteremtő vállalkozás a vers, és tekintve az alapszituáció egyediségét, nincs előzménye az irodalomban.

Mandics György a kötet fülszövegében kiemeli, hogy a hosszúverset az idő, „a legnagyobb terrorista” fenyegető közelségében írta a meg a költő.

„A Kényszerleszállás Shannonban súlyos mozaikverset ismétlődő sorok tagolják egységekre: hol a félelem csúszós felülete küldi fel a mélyből a képeket, hol a dolgok lopakodnak a felszínre, mint valami víz alatti tárgyak, hol pedig a gondolat veti elénk idézeteit, elemzéseit, azokat az anyagokat, melyeket a szellem poggyászából talál, megíratlan versek, megíratlan témák formájában.”

Ha nem is nevezhetnénk klasszikus értelemben vett halálközeli élménynek a meghibásodott repülőgépen eltöltött félelem teljes időszakot és az azt követő idegtépő landolást, ez a kiélezett szituáció mindvégig kétesélyes kimenetelű maradt. Az „elmúlástól tetten érten” pedig egyfajta benső, lelkiismereti leltár készítésére hajlamos minden ember, nemcsak a költő.

Böszörményi egy másik Kényszerleszállásból, a költőelőd és példakép – Szilágyi Domokos – művéből választ mottót nagy verséhez: „Nem lett, mégse lett belőlem angyalka, tollsöprű szárnyú…”. S mivel Szilágyi kényszerleszállása maga a születés allegóriája – tehát a földi-emberi inkarnálódás – a filozófiai röppálya és az értelmezés metaszintje máris tálcán kínálja magát. […] én, az ördögöcske, aki zuhantam, kényszerleszállást végeztem itt, közöttetek, ezen a rögös, sziklás, gödrös, ismeretlen terepen, kényszerleszállást végeztem, és tudom, hogy bele fogok halni” – írja Szilágyi Domokos, és mintha csak erre az elkerülhetetlen, időtlen tragikumra, amely paradox módon egyszerre fátum és lehetőség, utalna Böszörményi nyugtalanító makacssággal újból és újból visszatérő szövegintarziája:

Pörögnek a véletlen motollái,

fenn, a csomagtérben a pillanat lila-zöld

hátizsákja lapul. Csak működésbe kell hozni

a visszaszámláló vörös kijelzőjét,

a sors ezüstkerekeit, a látható láthatatlant,

a villanást.

Érdemes itt megemlékezni egy másik nagy Szilágyi-versről, az Öregek könyvéről, amely akár ugyanúgy felsorakozhatna a Shannon-költemény mottói közé. „Mi örömöt tartogat még az élet? / (Tartogat-e valamit egyáltalán?)” – szól a vers nyitánya, és mintha Böszörményi Zoltán repülőn átélt lebegésének élet és halál között épp ez a kétség lenne a kiindulópontja. A kényszerleszállás mint esemény óhatatlanul az élete zenitjén túljutott férfi nagy pillanatává válik: szembesüléssé a kérdéssel, van-e innen még feljebb, vagy már csak lefelé ível a pálya. „Örömeinkből fakadott örömök / visszaszállnak fejünkre, / mint az áldás, / mint az átok / egy tőből fakadt e két szó” – folytatja Szilágyi Domokos, és versét a semmiből jöttünk és a semmibe távozunk képével zárja. A Shannon ezt a két világ közötti lebegést ragadja meg elemi erővel: a „porrá leszünk” élményét olyan közvetlen közelről tapasztalja meg itt a versbéli beszélő, hogy ha akarja, sem úszhatja meg a szembenézést: tartogatott-e eddig és tartogat-e még örömöt az élet?

Bár a kritikák kevésbé térnek ki a szöveg e rétegére – és a ma erősen „nemtelenné” vált közbeszédben talán merész ilyesmit megfogalmazni –, de megkerülhetetlenül férfiverssel van itt dolgunk. Mondhatnánk Babits után: ima férfihangra. A légüres térben önmagával, múltjával és lehetséges jövőjével szembesülő férfi imája, aki a felhők közül tekint végig élete (és nemzete) megpróbáltatásain, sikerein, megvonva mérlegét áldásnak és átoknak.

A vers szcenikája világos vonalvezetésű, viszonylag könnyen felfejthető: a költővel együtt a fedélzeten vagyunk, közvetlenül a gép meghibásodása előtti pillanatokban. „Langyos feszültség a meztelen égen” – így láttatja, érzékelteti a szituációt Böszörményi, s nyilvánvaló módon József Attila tájlírájának művészi arzenálját idézi meg. Erre utalnak a gondosan megfigyelt külvilág jelenségeivel kapcsolatos gyakori megszemélyesítések, mint például: „hírmagazint lapoz a türelem”, „a sebesség örvényében felszisszen a várakozás” vagy „véraláfutásos éj révedező tekintete / szúrja át a galaxisok jéghideg, képlékeny ködét”. „Valami készülődik” – írja a költő, de ez a kontextusból minden további magyarázat nélkül is kitapintható. A baj kezdetét furcsa módon egy különös illat jelzi: „szokatlan, szelíd illat lengi be az utasteret”. Ugyanez az illatérzékelés marad hangsúlyos  pár sorral később, a már megdőlt repülőgépen kitört rémület leírása közben: „A sóhaj, a végzet illanó illata kerít hatalmába minket, / a repülő székeiben ülő, biztonsági övbe csatolt elítélteket.”

S míg az „elítéltek” – a kollektív végzet kifürkészhetetlen parancsa szerint ugyanazon barbadosi járatra jegyet váltott idegenek, akik immár közös sorskalandban vesznek részt – dermedten várják a történet végkifejletét, e hirtelen pánikhelyzetben felpattan a költői emlékezet szelencéjének fedele, s látszólagos rendezetlenségben – ám valójában mégis memóriarekeszekbe strukturálva – élmények törnek a felszínre a távoli gyermekkorról, családról, barátságról, szerelemről, a magyarságról, a történelemről és elvont filozófiai tartalmakról. A szellem krízishelyzetben támaszt keres a maga számára, ilyenkor egy múltbeli gesztus, egy átmentett emóció, vagy egy elfeledettnek hitt, hirtelen előkerülő emlékfoszlány is valódi mentsvárként vagy éltető anyagként szolgálhat. De beszéljenek Böszörményi sorai:

A szemed fényét keresem, az önfeledt lobbanást

a zavarba esett tekinteted mélyén, a hegyek csúcsait,

melyeket még nem másztam, nem hódítottam meg,

talán még fel sem térképeztem, hogy látható légy,

és képzeletem radarjai befogjanak, megbízható,

erős állványt emeljek az idő szakadékai felett […]

Az efféle krízishelyzetek – tágabb vagy szűkebb értelemben vett halálközeli élmények – közös jellegzetessége, hogy az átélő tudat mindig a legbenső (vagy legvégső) lényegre fókuszál, s elengedi a hétköznapi esetlegességeket. Mondhatjuk, hogy egy ilyen határhelyzeti, erőteljes önátélés során az ember valósággal megigazul:

mindig közbejött valami, az izgatott felfordulásban

mindig volt egy pillanat, mely elorozta figyelmem,

elhomályosította a vakító lényeget,

amikor a mozdulataidban kerestelek,

mindenséget belengő illatodban,

fáradt, apró kezed légfodraiban, a szisszenetben,

mely utánam oson a némaság folyosóin,

az értelmes értelmetlenségben,

s talán annál is messzebb.

Hirtelen a nagy példakép, Szilágyi Domokos vetül ki az emlékképek közül. A halál parancsoló közelségében, a „tehetetlenség vérző sáljával” nyakunkban szükségszerűen kerül előtérbe a művészileg „hasznos” és beteljesített élet ideája: „Sajnáld te is, mint Bartók, / hogy tele bőrönddel utaztál el.” Az ember sorsszerű beteljesületlenségének kudarcát Böszörményi kedvesen banális képben oldja fel:

Az idő majd megbocsát. Kiüríti a degeszre 

tömött poggyászodat,

az évek alatt összekuporgatott csodát.

A dolgok és emlékek „síkos felületén lefelé csúszva” kozmikus léptékű képzetek nőnek ki egymásból, és tárulnak elénk, „a gravitáció szivárgó ereje ismeretlen galaxist, / merész ábrándot görget”, megidéződik a „Szent Antianyag”, a multiverzum és a „párhuzamos idő” is – mint megannyi gondolathasáb, készen arra, hogy felemésztődjenek a lázasan működő elme benső tüzében.

Bravúrosan bánik az idősíkokkal a költő: a múlt múltat sodor magával, miközben ugyanis az emlékezet ismét benépesíti a Kilin Akadémia régóta elfeledettnek hitt folyosóit, egy újraélt történelemóra keretében hirtelen együtt szemléljük Bakóczot, Dózsát és Mohácsot mint a magyar történelem emblematikus és fájdalmas mementóit, melyből az alábbi történelemfilozófiai eszmefuttatás születik meg:

Nem vagyunk kegyeltek,

valami ősátok kíséri lépteinket,

mintha a történelem bohócai,

félresikerültjei lennénk.

Európa forró ölében esedezünk

vajmi kevés alamizsnáért,

mi, akik megrengettük,

s felforgattuk az öreg kontinens földjét,

bőrére rovásjellel

győzelmeinket biztos kézzel írtuk,

feltámadunk-e még, lesz-e méltó jövő-sorsunk?

A magyarság sorsának jobbra fordulása felett érzett aggodalom szervesen kapcsolódik 19. századi klasszikusaink hagyományához, s miként Kölcsey a Himnuszban, az „ősátok” verte nép nyomorúságát Böszörményi is a múlt dicsőségével ellenpontozza. A Kölcsey-, Kazinczy- és Vörösmarty-hagyomány mellett nem vallhatná magát azonban az Ady-szellemiség örökösének is, ha nem tudná magáénak a transznacionalizmus és az egyetemesség léptékét ugyanúgy – amint „Dunának, Oltnak egy a hangja”, úgy ez a moralitás is összemberi alapokon nyugszik: „Miféle magyar lennék, ha más nemzetet semmibe vennék, / a nációk galaxisának központjában csak magunkat látnám...” Az ő útját mindvégig „az igaz irányt mutató mágnes” határozza meg, és a magas ideálokért küzdő forradalmárokkal kíván közösséget vállalni, elutasítván a „habzó szájú”, kalmárszellemiségű „zsörtölődők” és „ködzabálók” attitűdjét és értékrendszerét.

Ekkor a benső víziók sorát a kapitány hangja szakítja meg, melynek nyugodt tónusa a költőben Beethoven V. szimfóniájának sajátos dallamfoszlányát hívja elő. A metafizikai létezés kulisszáihoz emelkedünk, s a későbbi bölcseleti okfejtések feszültségeit mintegy megteremtve Böszörményi jó érzékkel egy Goethe-idézetet helyez el a szövegben: „Reszkessen az égtől az emberi faj, mert istenek őrzik / örök kezeikben a Lét jogarát, s élnek vele kedvre?” (Iphigenia Tauriszban). Az emberi lét végességében és sajátos lefokozottságában a költő igazságtalanságot vél felfedezni, amiként ez a nagy elődnek, Friedrich Hölderlinnek is sérelmes alapélménye volt. „Igazságos rend kell, ez legyen ember és a Fennvaló dolga” – fogalmazza meg morálját az Isten és ember közötti kívánatos konszenzus jegyében.

A magas filozófia időtlen távlatai – ahogyan az már csak az efféle áradó látomássorozatok sajátja – egy pillanat alatt gyermekkori emlékképek idillikus zsánerképeibe fordulnak, „törpülnek át”, és „lúdbőrösen” „tipegnek elő” a sok évtizeddel ezelőtt lezajlott események. Ott vagyunk a nagyapa simándi házában, halljuk a „susorka-matrac” zörrenését (milyen átélhető, mennyi érzékre ható szavak!), látjuk a „mennyezet sarkába szorult sovány fénynyalábot”, és érezzük a frissen sült kenyér illatát, míg rövid – de annál érzékletesebb – jellemzések keretében a régmúlt karakterisztikus alakjai tűnnek elő. Sajátos vonása a Böszörményi-életműnek, hogy míg a korábbi kötetekben csupán áttételesen bukkannak fel a gyermekkor élményei (még azokban a kötetekben is, amelyek az én legmélyebb rétegeit tárják fel), addig, úgy tűnik, a Shannon-trauma szolgál katalizátorul e gazdag gyermekkor-tapasztalatok líranyelvi megformálásához. Megannyi impresszionisztikus, vászonra illő pillanatkép, amely azonnal elrepíti az olvasót egy rég volt falusi táj otthonos, soha újra nem teremthető világába.

A költő maga is megdöbben a kavargó képek plasztikus valóságán – a múlt, a jelen és a lehetséges jövendő kaleidoszkópszerű villódzásain –, s azonnal egy Hamvas Béla-idézet ötlik fel benne: „Az idők végén, mondják, a kezdet visszatér” (Pathmosz). A versbéli beszélő a kozmikus történelmi látomások tablóit szemlélve jut el a minden megpróbáltatást legyőző kitartás eszményéig, a churchilli „never give up” („soha ne add fel!”) benső imperatívuszáig:

Soha, soha,

még akkor se, ha esélytelennek látod a dolgokat.

Szent küzdelem feltartóztathatatlan vihara csapjon le rád,

ha nem hiszed: még van remény,

még nem késő, talán feloldódsz a feszültség ködében,

ha megszólal az angyalok trombitája,

a mennyei segítség is megérkezik,

a mélyben, lent, fényben fürdő templomok.

A következő intarziaszerű bevillanásban ismét a magyar sors lesz a téma, és egy fiktív monte-carlói beszélgetés erejéig megidéződik a nagy előd és szellemi társ, Ady Endre is. S hogy miért éppen Ady? Ő a küzdő, a játékos, és magyarságához körömszakadtáig ragaszkodó művész prototípusa, mely vonások Böszörményi személyiségének is markáns részét képezik. Az „Ady Bandi” életét annyira meghatározó bohém éjszakai lokálmiliő kitűnő helyszín a szimbolikus találkozáshoz; s nem csupán a nyilvánvaló versmotívumok és idézetek arzenálja, hanem a különféle Ady-versek allúziói is elérik hatásukat, így pl. „a monacói őszben sóhajtva szaladtak / a szél elől a hajótörött falevelek” sorok a Párisban járt az Ősz jól ismert sorát evokálják; az „ő búsan, bíboran [álmodott]” mondat az Ős-Kaján című verset idézi meg stb.

A feszültség az utastérben tovább növekszik, amikor a pilóta vastag sugárban kizúdítja a gép felesleges kerozinját, a landolás kockázatát csökkentendő. Paradox módon a költőt mégis egyfajta hideg közönyösség keríti hatalmába:

Üvegszemével rám tekint a közöny. 

Felszaggatja az idegszálaim között nyugtalankodó

apró réseket. A zűrzavar alkímiája ez,

várom, hogy a dermedt pillanat újra visszakapcsoljon

az egész körforgásába, a hamvas csalhatatlanságba […]

S éppen ez az alkímia szó idézi meg Hermész Triszmegisztoszt és hermetikus-alkimista alapművét, a Tabula Smaragdinát. A műből Böszörményi több alapgondolatot is felhasznál versében; a triszmegisztoszi bölcseletintarziák – melyek a művészi szándéknak megfelelően hol szó szerintiek, hol pedig némileg újrafogalmazottak – a hozzáfűzött saját gondolatokkal egyetemben a költemény legmélyebb filozófiai eszmefuttatásai.

A cseppfolyós fém igézete, a csillogás varázsa

összeköti a gondolat idegdúcait,

szabad utat nyit az akarat járműve előtt […]

 

Böszörményi itt a triszmegisztoszi eszmevilág legfontosabb féméről, a higanyról, azaz a Mercuriusról beszél, aki/ami ebben a sajátos bölcseleti rendszerben voltaképpen nem más, mint a megtartó Női Erő, vagy más néven a Filozófusok Asszonya. Az éltető Lélegzet ő a Távol-Keleten, amelyet a hindu prána-minőséggel is analógiában szemlélhetünk. Amikor „nincs mibe kapaszkodnia az igyekezetnek”, létfontosságú átélni ezt a gondviselő erőt, melynek intenzív megtapasztalása nem más, mint – a költő szavaival élve – „az élet tiszta illata mindenütt”.

A másik lehetséges támaszték és megtartó erő ebben a krízishelyzetben maga a Gondolat. A „gondolat katapultja” és teremtő energiája tovarepít és ezzel együtt „eltérít a félelem-röppályáiról”. Ebben az intenzív önátélésben, a gondolat és az öntudat oltárán áldozva szubjektív idealizmusra utaló sorok születnek:

Megteremtette a gondolat a mindenséget, engem is

ő küldött a napfény birodalmába – része vagyok a gondolatnak.

Milliárd vetélő szövi a tudat fonalsejtjeit, magába fogad, elcsitít.

Akinek atyja a Nap, anyja a Hold,

méhében hordozta a szél, azt a Föld táplálta.

Az a világmindenség központja, ahol vagyok.

Itt ezen a lidércfényes, bolyongó repülőgépen,

melyben szelíd alázattal ül az eszmélet,

másra figyel, aki a halál szemébe néz,

letisztul a múlt, zsugorodik a végtelen,

az űr, fémesen cseng a csend, mely nem is az,

valamilyen balzsam, ajzószer, káprázat,

tükör.

A gondolat és a gondolkodás – mint a legspecifikusabb emberi tudatfunkció – Böszörményi költészetének sarokköve, örökké visszatérő megváltásmotívum az erodálódó emberi minőség, a közöny, az ostobaság közepette. A Kényszerleszállás…-ban valósággal piedesztálra emelődik, ez kölcsönzi az Ember legfőbb méltóságát, s Blaise Pascal örökérvényű allegóriáját is eszünkbe juttatja:

 „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike – de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. De gondolkodó nádszál. Még ha eltaposná is a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal; a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erősebb nála.”[2]

„A gondolat síkos felületén csúszva lefelé” eljutunk a szabadság problematikájához is. Az „azzá válunk, amitől félünk” aforizmáját a másik oldalról közelítvén meg, Böszörményi szerint:

Szabad csak akkor leszek, ha önmagam

szabadítom meg önmagamtól, 

a szabadság ellentmondásától,

a sóvár szükség indulatától, mindentől,

amitől megremegek.

Másrészről viszont a „vájt fülű” olvasó itt József Attila Eszmélet című versének rokon gondolatvezetésű sorait is felidézheti:

Az meglett ember, akinek

szívében nincs se anyja, apja,

ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja

s mint talált tárgyat visszaadja 

bármikor – ezért őrzi meg,

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek.

A szabadság elérésének szükséges peremfeltétele tehát az „elengedés”, melynek folyományaként egy olyasfajta benső attitűd valósítható meg, mely voltaképpen egyszerre hordozza magában a sztoikus görög „ataraxia” rezzenéstelenségét és a buddhizmus ürességfogalmát.

A landolást megelőző pillanatokban a költő feleleveníti egy korábbi kényszerleszállását ­–­ melyet valamikor régen egy egymotoros gépet vezetve kellett végrehajtania –, majd egy műtét ébren töltött pillanatait, és mivel a szakavatott sebész és a lelkiismeretes altatóorvosnő alakja biztonságérzetet kölcsönöz, a lassan előtünedező földi tereptárgyak szinte „harmatos gyermeki ártatlansággal” és rácsodálkozással teljes „mitikus” újrafelfedezése méltón készíti elő a verszárlatot:

Fuvolahang, fülemülék éneke, illatozó virágok

színekben játszó ruhája lebeg, karmazsin lánggal ég

a tündöklő ágú fák felett a kikelet,

(…)

bódító derű, öröm kacag fel a smaragdpázsiton,

a nagybőgők öblös hanghulláma eláraszt,

trombiták, szaxofonok, brácsák, dobok kórusa csendül,

együtt már a zenekar, s a hirtelen beállt csendben,

túlvilági hangon egy hárfa mélabús hangja

édesíti meg a levegőt.

A lágy zene taktusaira lüktet fel szívem.

A szimfónia lezárul, a mű elkészült. Esszéjében Varga Melinda jelöli ki a legpontosabban a kortárs magyar költészet palettáján a Kényszerleszállás Shannonban helyét:

„Az a vers, amely képes önmaga jelentésén túlmutatni, az olvasóban elindítani valamit, nem hiábavalóan született meg. A kortárs költészet burjánzó, zöld ligeteiben megannyi egzotikus növény a csodálat tárgyát képezi, mégsem emlékszünk egy időn túl sem formájára, sem illatára, elmosódik. A mindenkori olvasó nem a jól felépített metaforacsokorra, tudatosan átgondolt, időmértékes sorokra, sziporkázó szójátékokra, naturalista, lecsupaszított nyelvi elemekre vágyik, hanem olyan költészetre, amely túlmutat a mesterségbeli tudáson, amelyben a nyelv ízes-zamatos, varázslatos tud lenni, nem részletekre, hanem az egészre, a teljességre vágyik, hogy madártávlatból mutassák be neki a világot.”[3]

 

A repülőgép végül is egészben földet ér. De megúszta-e a költő – aki hic et nunc a földi-anyagi embert szimbolizálja – a kényszerleszállást? Ezt itt most igen. Ám abban az értelemben, ahogyan a fentebb méltatott Szilágyi Domokos azt felveti, senki nem úszhatja meg, mivel az ember ontológiai kényszerleszállása szükségszerűen halállal végződik. Berezelt Peer Gyntként néhányszor el lehet futni a Gomböntő elől, de egyszer majd, valamelyik keresztútnál, úgyis a kanalába kerül a menekülő ember. Hiszen már legkorábbi magyar nyelvű szövegemlékünk, a Halotti beszéd is erre figyelmeztet: „Hugy es tiü látjátuk szümtükhel: isa, es nüm igy ember mulhotja ez vermöt, isa mend ozhuz járou vogymuk.” [4]


[1] Varga Melinda, A lét hermészi hírvivője, Irodalmi Jelen, 2018. január, valamint Irodalmi Jelen Online, 2017. december 2.

https://www.irodalmijelen.hu/2017-dec-02-1815/let-hermeszi-hirvivoje

[2] Blaise Pascal, Gondolatok, ford. Pődör László, Budapest, Lazi Könyvkiadó, 2015.

[3] Varga Melinda, i. m.

[4] Mai magyar nyelven: „Ahogy ti is látjátok szemetekkel: bizony, egy ember sem kerülheti el ezt a vermet, bizony, mind ahhoz járók vagyunk...”

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.