Ugrás a tartalomra

 

Szeretkezésekből, napmeleg reggelekből

Rég olvastam kortárs verseskönyvet, amely úgy felkavart, olyan bizonytalanságba taszított, olyan mélyen megszólított, mint Varga Melinda negyedik verskötete. Ez a kötet az elemi élmények, átélések oly tömény esszenciája, oly modellértékű, hogy nem hagy meg a versélmény eredeti szintjén, hanem magával sodor, és végül meditációra késztet: milyen a mai női líra, milyen a felszín, és mi van a mélyben, melyek azok a kezeletlen társadalmi problémák, amelyek az ábrázolt helyzetekben eszkalálódnak? Varga Melinda kötete azzal több kortársai lírai vallomásainál, hogy nemcsak érzéseket közvetít, hanem drámai helyzetképeket is megrajzol; valahogy úgy, ahogy a matematikában a körbe és a kör köré írt sokszögek oldalszámának növelésével egyre inkább kitöltődik a hiány, egyre pontosabban rajzolódik ki a tökéletesség, amit csak közelíteni lehet: az egész, a kör.

Varga Melinda a hiány költője. Azt írja körül, ami nincs. S úgy írja körül, hogy közben kimondja azt, ami van. Ami adott, ami a mindennapoké. Ami a létezés szférájába tartozik.

A kötet nyitóversében, a Takaróban egy hímzett lepedőt látunk, amelyet „szeretkezésekből és napmeleg reggelekből”, hosszú sétákból hímez a költő; továbbá a kedves ujjai mintájából „hátadon, karod ívén és vállaidon”. E bájos középkori tapétautánzat, amelyből csak az unikornis hiányzik, a várakozás idejét jelképezi, amikor az imádott férfi nincs jelen. A következő versek a kéj és gyönyör fokozatait és változatait taglalják, szereplői az „eksztázis rácsain át nézik” (Életöröm) az eget, a világot. A szexcentrikus fejezetben azonban a lobogó erotika felszíne alatt mindig ott lapul a hiány, a magány, mint a klasszikus lengyel filmben a „kés a vízben”. Túl a fülledt erotikán jelzésszerűen mindig ott a ki nem mondott: a kapcsolat nem állandó, csak pillanatnyi gyönyört nyújt, csak boldog közjáték. Mint a takaróra hímzett ujjakat keretező időben benne-lét. Előbb a szenvedély hangjait halljuk: „véremen átdübörögtél, véreden átdübörögtem”, ám a következő sorban már „lankad a vágyam, mely még az előbb lobogott”.

A szenvedély és a vágy pillanatnyi volta, rövidsége a teljes élet időfolyamához képest eltörpül, s ennek az antagonisztikus ellentétnek a feloldhatatlansága a versekben tükröződő ontikus szorongás, magányosság eredője. „Már egy kötetre való ilyen magányversem van” –írja a költőnő Augusztusi lázlevél című versében, s valóban, hosszú tanulmányra elegendő példaanyagot válogathatnánk Varga Melinda magányverseiből. Talán az egyik legfurcsább a „drapp molylepke” (az Azonos című versben), amelyhez ellenpontszerűen illik az élükre vasalt éjszakák metaforája (Élére vasalva). Végül sem a lemondó nem-cselekvés, sem a kényszerű rendmánia, látszatcselekvés nem old meg semmit.

A kötet kulcs-sorpárja a kötetcímbe is emelt „sem a férfiban, sem a tájban / nyugalmat immár nem találok” sorpár. A táj, az erdélyi vidék nem ad feloldozást: ami megoldás lehet valaki másnak, az ő számára idegesítő. „A költő a Hargitán tobozokat gyűjtöget, / fenyőszagú ihlettel fújja be magát reggelente, / nem eszik, nem horkol és nem szereti a sört.” „Ha szerelmes, csakis a hazába, esetleg fennkölt ideákba, / az állatias kéjt nem ismeri, ha mégis, föltétlen elkerüli azt” (költő a hargitán).

Van-e megoldás? Az Állatszívben Varga Melinda megtalálja a választ. Azt, amelyet kétezer éve szeretünk itt Európában a kérdéseinkre kapni: a szeretetet. Finom megfigyelésekkel találkozhatunk ezekben az „állatversekben”; szívszorító például a kutya piros bőrönd iránt táplált gyűlölete (amikor a gazdi elutazik), az állatnak elmesélt könyvek, a neki égve hagyott villany (meg ne ijedjen az átfestett lakástól), az autó alá bújt macska keresése, vagy amikor a román szóra félrehajtja a fejét; ezek mutatják meg a legtűpontosabban, hogy az a rejtett dimenzió hiányzik a teljes élethez, amit a szeretet szóval tudnánk leginkább jellemezni. A férfi, a táj azért nem boldogít, mert pillanatokra elégít csak ki, nincs benne nagy ívű érzelem, gazdag, sokágú csatlakozási pont egy emberi hálózathoz. A kocsmák, a sörözések, a barátok, barátnők csak átutazók, nem állandó, szoros kötelék egyik sem. Legkitárulkozóbb verseiben, mint pl. a Szombat délutáni naplóban hol lágy és nőies, hol kemény önvádtól izzó szavakkal mutat rá a hibás döntésekre, amelyek ahhoz a meghasonuláshoz vezettek, hogy az elbeszélő nem képes nyitottság és zár(kózot)tság megfelelő arányú megélésére. Nyitottságra a rokon érzelmek felé, zártságra a felületes kapcsolatok iránti igénnyel szemben.

Ez a könyv nemcsak a szerző, hanem egy egész nemzedék sajgó alapélménye. Varga Melinda érdeme, hogy az életérzést megragadta, és világosan, lélekbemarkolóan tárta elénk. Csak bizakodhatunk, hogy a továbblépésre is elegendő ereje lesz.

 


Varga Melinda: Sem a férfiban, sem a tájban. Kalligram–IJK, 2017.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.