Kacorbicskák, üszküpülés, oroszhegyi háziszőttes

A könyv alcíme utal arra, mivel találkozhatunk, ha felütjük a Csillag István illusztrálta, grafikailag és tipográfilag is minőségi könyvet: székely nyeletlenkedésekre.  És nem is fogunk csalódni, mert a mű az első betűjétől az utolsóig ezeket tartalmazza. Persze nem árt tudni ehhez, hogyan is kell „nyeletlenkedni”. A Google első találatai között Sántha Attila Székely szótárát dobja ki, miszerint a nyeletlenkedik annyit tesz, mint rossz vicceket csinál.

Orbán János Dénes korábbi írásaiban is fontos szerepet kap a humor, a mesélés gördülékenysége, az olvasmányos jelleg, hiszen bevallottan azt óhajtja a szerző, ne csak a vájtfülű bölcsészek értsék őt. A művei azonban többféle jelentéssel bírnak, így az sem marad szegényen, aki „mélyebb”, elvontabb tartalomra vágyik, számos szövegháló és párhuzam bújik meg prózai munkáiban; párhuzamba állítható Jókai Mórral, Borges-szel, de Rejtő Jenő és Karinthy is visszaköszön a sorokból. Olvasóbarát, páratlan humorral apelláló könyvet tartunk a kezünkben, a székely szavak és kifejezések néha ugyan megakasztják az avatatlan olvasót, de ha beszerezzük Sántha Attila Bühnagy székely szótárát, egész biztos gazdagabbak lesz a nyelvi tárházunk.

A szerző mesélőképessége azonban behúz a szövegbe: egy idő után az ember úgy belejön a sok nyeletlenkedés közepette ezekbe a székely dolgokba, hogy már nem is rébuszok az ilyesmik, mint: „ejsze”, „pityóka”(krumpli), „mándruc” (erről a későbbiekben lesz szó). Ilyenekkel találkozunk még, mint „kacorbicska”, amely nem más, mint görbe pengéjű bicska, amivel egymást szurkálni is lehet, mikor épp nem szalonnáznak vele, no meg az „üszküpülés”, ami a Magyar Nyelvőr szerint annyit tesz: valaki „a háttérben tevékenykedik; pl. mikor az asszonyok egy házasság létrehozása körül súgnak-búgnak”, na és az „oroszhegyi háziszőttes”, ami természetesen nem egy kelme, hanem jófajta pálinka.

Ezek a kifejezések adják a szöveg zamatát illusztrálva azt, milyen nép is a székely.

A túlzás, a nagyítás eszközével gyakran él a szerző, és ebben emlékeztet Rabelais-re.  A zákhányos csuda című opusz alábbi részlete alátámasztja mindezt:  

„Ezerkilencszáztizennyóc egyik szép, csillagösvenyes éccakáján, Kézdin, a Fekete Vince udvartér egy elég gübü tisztaszobájában Ladik Jeromos, a Csaba királyfi dicső lőcse című népi játék és A székely rabonbánok derék üszküpülései című nevezetes történelmi írásos munka megcirkálója nagy, táltos kártyajátékot álmodott. Aztat álmodta, hogy Durumóval hatvanhatozna, a lelki üdvösségiért. Durumó szakasztott úgy nézett ki, mint a haragosa, a beste Oláh Gábor. Haragudott es Jeromos, de erőssen a hitvány fajzatra, ki mind méncsergette a gülü szemeit, forgatta a fejiből kifele, s igen-igen agyargott, s herregett, hogy így meg úgy, s hogy Jeromost elviszi, met a tűzzel mind bizsil. Ki es vágta nagy bőcsen a nagymarsot, s Jeromosnak ugyancsak béizzadt a hónya alja, amíg überelni tudta. Hogy így megúszta a pokol tüzit, örült Jeromos, s egyből elé es szedte a kacorbicskát, hogy a rusnya fajzathoz hezzavegyen…”

A könyv prózai elbeszéléseket tartalmaz, kivéve a záró darabot, amely epikus vers. A történetek hol a múltban, hol a jelenben játszódnak – bár érdekes, hogy erre úgymond csúszással jöttem csak rá. Vagyis arra, hogy amit olvasok éppen, annak értelmezési tartománya nem a jelen, hanem a múlt. Ennek oka talán a bennünk, anyaországiakban élő „székelykép”, ami, valljuk be, archaikus. Minimum vissza kell ugrani a „modellekért” a huszadik század elejére. Orbán János Dénes pedig határozottan rájátszik erre a sztereotípiára, ahogy az összes székely-sztereotípiára, ami csak létezik a világon (amely, mint tudjuk, kis hazánk plusz az elcsatolt területek – esetleg, no jó, amerre még kivándoroltak a magyarok, ha már nem voltak képesek nyugton a hátsó felükön megmaradni). Tiszta sor az is, hogy így terjedt ki lassacskán a világ az egész földgolyóra, mert előtte csak a Kárpátokig tartott, aztán ott véget is ért. Minek is tartott volna tovább? Nem volt ott semmi érdekes, míg mi oda nem mentünk. Ezzel nagyjából le is írtam a szövegvilág általános hozzáállását az élethez. Persze, hogy érzékletesebb legyen, nem árt megidézni a Pestre látogató székely öregembert, Incze Áron bá’-t, a Vezesd még egyszer… penetráns hősét, akit az író kalauzolgat, hogy megismerné a magyar főváros nevezetességeit:

„…akkor lépjünk, s üljünk fel a metróra, s menjünk hezzám haza, a másik szobában elalhat, van pörköltem, meg egy csepp pálinkám is.

Mi az a metró?, kérdi az öreg. Mondom, olyan csemer vonatféleség, a főd alatt menyen.

Édes fiam, nem vagyunk mi vakondokok, sem geleszták, hogy a főd alatt haladjunk, menjünk taxaméterrel, s én fizetem, s ne hezzád mennyünk, hanem abba az izébe, a Forszízenbe, met nem megyek én a te nyakadra.

Mondom, meg tetszett bolondulni, Áron bácsi, hát ejszen az a legdrágább egész Budapesten.

Aszondja, fiam, én nem azt kérdeztem, mennyi, hanem aszontam, vigyél oda.

(…)

No, felvittek a szobába, végigmutattak mindent, az öregecske arca meg se rezdült, pedig akkora luxus vót ott, hogy ilyet csak filmen ha láttam. A végén aszondja Áron bácsi: aztán hallja-e fiam, itt valami mosdótál nem akad? Magiknál nem szokás tisztálkodni? S a pottyantós árnyékszéket az udvar melyik sarkában találom?”

A könyvnek külön érdekessége, hogy egyúttal irodalmi, írói párbeszéd is. A szövegben kortárs erdélyi szerzők tűnnek fel (és szólítódnak meg ezáltal), mint például Bogdán László a kötetzáró Cacamachia  ajánlójában:

„…szerzette Asinus Transsylvanicus, viszonzásul Bogdán László Az erdélyi szamár című csúfolódására”

Vagy itt vannak a Hófehérnépecske című parafrázisban a törpék (töpörcsegek), akik az egy szál, de nem éppen szálas (a népszerű Trónok harca tévésorozatból „kölcsönzött”) Tyrion Lannistert kivéve nem mások, mint Fekete Vince, egy bizonyos „György Úr” (akinek személyében György Attilát gyanítom), Lázár László, Molnár Vilmos, Muszka Sándor és Sántha Attila. Nyilván afféle baráti fricskázás ez, mert ha a székely ember arra született, hogy állandóan csak bosszantsa a felebarátját, az írók sem lehetnek ez alól kivételek.

„Torzonborz töpörcsegek vótak az istenadták, rosszabb sorsuk vót, mint a baróti bányászoknak, mint a gölöncséri szénégetőknek, mocsok, ganyé kénlódással keresték a kenyerüket: írók, kőtők, szerkesztők vótak, szöveget lapátoltak Székelyfődön…”

Az olvasásban előre haladva mind határozottabb kontúrokkal jelenik meg előttünk a székelység karikatúrája. No persze a sok karikatúraelem közt azért az olvasó új ismeretet is kap. Megtudhatjuk, hogyan lett a mándruc nevezetű fenevad, mely Erdélyország kriptozoológiai különlegessége (míg bizony szegényebb vidékeknek holmi szánalmas jetivel, vagy rissz-rossz vízigyíkkal kell beérniük). De Drakula grófról is mindenféle okosságot megkapunk, méghozzá első kézből. A szerző néha szabad szájú, szókimondó, nem fél használni a legvaskosabb kifejezéseket sem. Nem kerülgetik a forró kását sem a narrátor, sem a szereplők. Kiváló példa erre A Misimackó, Milne klasszikusának székely változata, aki a gölöncséri Pagonyban csinál rendet:

„…egy terebély makkfa alatt Füles, a zákhányos szamár hersegtette a burungot. Mán messzirül láccot a szemin a bestének, hogy meginn zsimbes napja van.

– Na aggyon Isten szép jó napot! – köszönt a medve.

– Há magának lehet, hogy ad, de nekem biztos nem, met engem utál, mint a szart, mint a geszádát, mintha egy ótvaras görény lennék.

– Netené… Há minnyár káromolni kezdi az Úristent, hogy mind a maga faszával veri a csihányt. Hásze hogy a súj suvajsza sze meg, mi maga? Kálvinista, gelevőgyi öszvér? Me asszem, allett, a csíksomlyói búcsún sem láttam az idén…”

A Gölöncséri székelyek levele a kínai lófőnek ugyancsak szabad szájú Simon János bá’-ja a székely–kínai hadiállapotban mondja ki igen keresetlenül a végszót, ami, úgy vélem, ezen recenzió zárszavaként is megállja a helyét. „Na, figyeljenek csak! Éppen belépnek a kínai kémek az Ojtozi-szoroson, s szóba elegyedvén, kérdik az öreget, hányan is vannak a székelyek:

– Münk? Há münk ejszen szinte hétszázezren.

Erre a kínai spionok egyből röhögni kezdtek nagy csemerül, a hasukat fogták, fetrengtek a fődön. Há Kínában eccer olyan es vót, hogy vagy harmincmillióan éhen pusztultak, s ejszen észre sem vették.

– Na, figyeljen ide, bácsi! Fogózzon meg: münk egymilliárd háromszáz millióan vónánk.

János bá’ kezéből kiesett a kasza, fehér lett, mint a fal, és a jeges verejték egyből ellepte.

– Úristen! Te szent jó úristen! Há hova a faszomba fogunk münk ennyi rengeteg embert eltemetni?!”

Orbán János Dénes: Véres képeslap Erdélyből (Székely nyeletlenkedések). Előretolt Helyőrség Íróakadémia – KMTG, 2018.