Ugrás a tartalomra

 

Egyszerre kevés és sok: a fel nem hozott bányavirág

A Nagyváradi Szigligeti Színház vendégjátékát láthatta a közönség a Magyarság Házában a magyar kultúra napja alkalmából – Székely Csaba Bányavirág című drámája került színre Hunyadi István rendezésében.

A vendégjáték mindig remek alkalom a tőlünk távoli játszóhelyeken fellépő társulatok megismerésére, különösen, ha mindezt ajándékba kapjuk: a Nagyváradi Szigligeti Színház társulata Budapestre hozta el Székely Csaba drámatrilógiájának első részét, Hunyadi István rendezésében – megtekintéséhez elegendő volt egy előzetes regisztráció a Magyarság Házában. Egy ilyen darab esetében kihagyhatatlan lehetőség a határon túli magyarok vendégjátéka, hiszen nem mindegy, hogy a székely faluban játszódó tragikomédiát az egész életükben a pesti aszfaltot koptató színészek jelenítik-e meg, vagy autentikusan szólal meg a székely beszéd, nem kell hozzá „míveskedni”, ráadásul pontosan tudják a művészek, hogy szerepük szerint miről beszélnek. (Magyarországi társulat előadását nem láttam, tehát nem állítom, hogy ezeknél ne szólalna meg ugyanolyan hiteles tolmácsolásban a darab.)

A Bányavirág több díjat is elnyert különféle színházi fesztiválokon, szerzőjét mint legígéretesebb pályakezdőt Szép Ernő-jutalommal ismerték el. A szakma tehát kiemelkedően jelentős alkotásként díjazta a művet – kíváncsiságomat a vendégjátékon túl ez is táplálta. Talán épp a magas elvárások okozták a csalódást: nem a rendezésben, sem a színészi játékban; maga a mű látszott több sebből vérezni. Hunyadi István színészvezetése egyetlen ponton sem kifogásolható, a karakterek „élnek” a szerepük adta kontúrok között, amennyire lehet, gazdag színekkel töltik ki azt, és élvezik a játékot – játéklehetőség ugyanis van itt bőven. A színpadi eszközök, a képi megjelenítés is számos jó ötletet hordoz: itt van mindjárt a nyitójelenet, amikor a Sánta Feri (Kocsis Gyula) – aki az egész darab alatt egy téglafalat igyekszik felrakni egy kőműveskanállal, nem sok sikerrel –, a kezében fogott poros téglán, mint egy szájharmonikán, „eljátssza” a Volt egyszer egy vadnyugat főcímzenéjét, miközben a háttérben a két főszereplő, Iván (Csatlós Lóránt) és Mihály (Szabó Eduárd), lassított felvételben mozog Iván házában az asztalnál ülve.

Kiváló indítás – de már ez is egy lehelettel tovább húzódik a kelleténél. És innentől számtalanszor pillant a néző az órájára. A Bányavirág ugyanis részleteiben jól megkomponált, mégis feleslegesen elnyújtott jelenetekből álló montázs, amiből a végére nem körvonalazódik ki maga a dráma. Egy isten háta mögötti székely faluban járunk – pontosabban községben, igazítják ki többször a szereplők Mihályt, a helyi körorvost, aki amolyan elrajzolt csehovi figuraként vergődik a számára semmi jót nem ígérő koszfészekben, amely rabul ejtette őt családjával együtt. Valójában minden más szereplőnek ez a tragédiája: foglyok lettek, és a bánya bezárásával (berobbantásával) teljes kilátástalanságba fordult az életük. Marad tehát az alkohol, amely egy pálinkásüveg formájában tulajdonképpen a darab „főszereplője”. Kézről kézre jár, majd mindig visszakerül az asztal közepére (megint csak egy jól eltalált színpadi megoldás), de nem sokáig marad érintetlenül. Mint kiderül, a falu egyetlen absztinens lakója a bárgyú Illés, akinek megszállott vigyorgása mögött valami fogyatékosságot sejtünk – másról van szó, persze.

 Csatlós Lóránt (Iván) és Nagy Gábor (Illés)

Ebben az alkoholisták gödrében vergődik a főhős Iván és féltestvére, Ilonka (Pitz Melinda) is, akik magatehetetlen apjukat gondozzák, miközben kimondva (Iván) vagy kimondatlanul (Ilonka) az öreg halálát kívánják, szabadulásuk zálogát. Nyilván semmi nem úgy van, mint elsőre látszik, fokozatosan értesülünk a cselekedetek mozgatórugóiról: az öreg korántsem élt jó emberként, sőt, ahogy Ivánnak sem olyan aljasok a szándékai, sőt. Ha a szereplőkről és a szituációkról kialakított képünk fokozatosan formálódna át, klasszikus drámai történetvezetés szerint, nem is lenne baj. De az információk hol túl korán potyognak el, s onnantól kezdve az adott szál, mondhatni, „kifújt”, a szereplők önismétlő köröket futnak (negyedszer-ötödször mondják/játsszák el ugyanazt a sérelmet, vágyat), vagy kidolgozatlanul marad a szál, levegőben lóg az egyéni történet, és a néző vakarja a fejét. Ez utóbbinak ékes példája Mihály, a körorvos, és Ilonka, a helyi „bombázó” története: Mihály olykor-olykor ráveti magát a nőre, Ilonka vehemensen csábítgatja mint egyetlen valamirevaló férfit, de sem a doktor, sem Ilonka sorsa nem fut ki sehová, egy helyben köröznek a maguk sirámaival, ami unalmassá válik.

Kínálkozik az értelmezés, hogy egyfajta csehovi paródiaként tekintsünk a darabra, csakhogy a paródia legfontosabb kelléke, hogy ráismerjünk az „eredetire”, itt hiányzik. De még a paródia szóval is baj lenne. A színlap műfaji meghatározása szerint a Bányavirág tragikomédia. Ez mintegy zászlócskája lehetne a darab tartalmi és strukturális problémáinak. A Székely Csaba művében feldolgozott téma ugyanis kiváló alapanyag szatirikus drámához, sőt tragédiához – ha merne az lenni. Olyasféle érzést kelt a nézőben, mintha az író belemarkolt volna anyagába, de vagy túl sokat markolt, és az kipergett az ujjai közül, vagy megijedt annak súlyától, és gyorsan komédia felé billentette a szöveget. És mivel a rendezés egyértelműen ez utóbbit hozza játékba, afféle bicebóca, helyét nem találó mű jelenik meg a színpadon, mint a Sánta Feri, aki egész végig a szereplők körül csetlik-botlik a darab bohócaként. Ráadásul a helyzetkomikumok jelentős része elkoptatott. A csábos vampot játszó falusi szuka, a két részeg férfi vitája vagy a parasztemberek szóváltásai nem sok újat hoznak a vígjátéktörténelemben. De túl is hajtottak: a fülünkön csordul ki a piás gajdolás, az ízes-székelyes szóváltások, amelyek semmit nem lendítenek a cselekményen. Az előadás gegparádévá válik – unalmas gegparádévá.

 Középen Szabó Eduárd (Mihály), mellette Pitz Melinda (Ilonka)

A legfőbb baj mégis, hogy Székely Csaba valójában túl keveset mond a székely bányafalvak tragédiájáról. Arról, amiről ennek a műnek szólnia kellene. Hiszen játszódhatna a darab Ózdon, Déván, Bükkmogyorósdon és bárhol a világon, ahol bezártak bányát, gyárat, üzemet. Ha sikerült volna az a sajátos színt és miliőt megragadni, amitől a székelyek sorsa összetéveszthetetlen, ha sikerült volna felhozni azt a bányavirágot a mélyből, amelyről az Ivánt szerető, de férjes asszony Ilonka beszél monológjában a férfinak, akkor talán feledhetetlen esténk lett volna. De így mi is csak Ivánnal együtt mondhatjuk Ilonka szavaira: nagyon szép a hasonlat, csak nem értjük, mit jelent. A színdarabon végighúzódó motívum, a külvilág által előszeretettel látott hamis, idilli erdélyi tájkép és a valóság közötti disszonancia megint csak túlságosan búvópatakként csörgedez végig az előadáson, hogy aztán a záróképben kibomoljon: a legjobb jelenete lehetne a műnek, a szatíra csúcspontja. Iván megadja magát a tévéseknek, kirittyenti magát székely népviseletbe, és a pálinkát Fantára cserélve eldadogja a kamerának, milyen szép, „hagyományos” életet élnek ők itten. Előkészítettség híján azonban ez a jelenet is szimpla gegbe fordul, súlytalanná válik, nem tudjuk, Iván végül miért vállalja a képmutatást, és vedlik át szánalmas népi bohóccá.

Csatlós Lóránt egyébként kifogástalanul hozza a megkeseredett, részeges székely paraszt, Iván alakját, méltó párja a bárgyú mosolyú Illést alakító Nagy Gábornak – a darab egyetlen kifogástalanul megírt életútja és szerepe –, akiknek kettőse, villongása az előadás legjobb pillanatait tartogatja. A reménytelenül epekedő Irma alakját megformáló Ababi Csilla megkapóan drámai orgánum a bohózatkavalkádban, kár, hogy elvész a hangzavarban. A doktort alakító Szabó Eduárdnak a pityókásságtól a tajtrészegségig terjed a mozgástere, de abban hibátlanul teljesít; Pitz Melinda pedig minden értelemben színes csábítót varázsol elénk.

A Bányavirág vagy jóval nagyobb sűrítettséget igényelt volna az egyfelvonásos műfajnak megfelelően, vagy alaposan ki kellett volna bontani a történetszálakat, és igazi, „nagy” drámát írni belőle. Így a maga bohózatos, illegő-billegő alapjain hiányérzetet keltő és túltelített darab kerekedett belőle: egyszerre kevés és sok.

 

                                                                                     Laik Eszter

Fotók: Nagyváradi Szigligeti Színház

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.