Ugrás a tartalomra

 

„Lebomló tükrei az emlékezetnek”

A magyar kultúra napja előestéjén nyitotta meg a Petőfi Irodalmi Múzeum új kiállítását Szőcs Géza. A „Lebomló tükrei az emlékezetnek. Erdélyi alkotók és 1956” című tárlat erdélyi művészek, tudósok és 1956 kapcsolatát mutatja be.

 

A múzeum dísztermében egybegyűlteket Prőhle Gergely köszöntötte, akinek a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként ez volt az első szereplése. Az új vezető megköszönte elődjének, E. Csorba Csillának sok éves munkáját, és elmondta, hogy a leköszönő főigazgató asszony lesz az idén megrendezendő Arany János-emlékév kurátora. Régi adósságot törleszt ez a kiállítás, fogalmazott Prőhle Gergely – a PIM-ben ugyanis látható egy másik ötvenhatos témájú tárlat, ám az elsősorban a forradalom nyugat-európai visszhangjainak tükrében mutatja be az eseményeket és résztvevőit. Meg kell azonban vizsgálnunk azt is, mondta az igazgató, hogy Erdélyben és a Kárpát-medencében milyen visszhangot keltett a magyar forradalom. E tárlaton olyan emberek szólalnak meg műveik által, akik születésüktől fogva Erdélyhez kapcsolódnak.

Selmeci György és Prőhle Gergely

Prőhle Gergely a színpadra hívta Selmeci György zeneszerző-zongoraművészt, aki a pódiumon várakozó „fekete zongorán” játszott el két zeneművet. (A hangszer Áchim Erzsébet ajándéka a múzeumnak, tudtuk meg Prőhle Gergelytől.) Mindkét darab a kiállításhoz kapcsolódik – osztotta meg a hallgatósággal a művész –, azokat ugyanis a Szalai Lajos grafikusművész 56-os alkotásaiból készült animációs film ihlette. „Ezeknek a grafikáknak a megismerése igazi reveláció volt számomra – vallotta meg a komponista, aki Kis gyászindulók címen írta meg a zeneműveket. 

Selmeci György a zongoránál

A megrendítő zongorajáték után Szőcs Géza, a Magyar PEN Club elnöke lépett a mikrofonhoz, hogy hivatalosan is megnyissa a „Lebomló tükrei az emlékezetnek. Erdélyi alkotók és 1956” című kiállítást. Az elnök a tárlaton bemutatott alkotók bátorságát hangsúlyozta: vajon honnan volt merszük ezeknek a „bajkeverőknek”? Erdély huszadik századi történetét az 1956 előtti, az 56-os, és az 56 utáni korszakokra tagolva érdemes szemügyre venni, de az utóbbi kettő sokszor egybemosódik – emlékeztetett az elnök. E most megnyíló kiállítás sajátos látószögből közelít 56 emlékéhez, s szempontjait a kiemelkedő erdélyi értelmiségiek – művészek, tudósok – pályatörése, illetve a forradalomra adott művészi reflexiók határozzák meg.

Minden részletre természetesen nem terjedhetett ki a figyelem – keveset tudunk például a román diákok reagálásáról a forradalmi eseményeket illetően, jegyezte meg Szőcs Géza. De arról már többet, hogy mit tettek hozzá a börtönbe zárt magyar művészek ahhoz, amit 56 jelent. Vajon mitől riadozott annyira a hatalom, miféle „kóros, gyanakvó bizonytalanság” lengte be a mindennapjait? És miért kellett annyi művésznek derékba törni az ifjúságát? A román hatalom elkövetett egy óriási hibát – emlékeztetett Szőcs Géza –, az alkotó értelmiség, a tudósok letartóztatása ugyanis mindig visszaüt. Ha egy költőt kivégeznek, különösen Kelet-Európában, azonnal mártírrá válik. Ha pedig életben hagyják, akkor kinyitja a száját, és műveibe szublimálja a rettentő tapasztalatokat. 

Szőcs Géza

A hatalom sandaságának érzékeltetésére Szőcs Géza felelevenítette Nagy Imre festőművész sorsát, akinek Vihar című festményére Sütő András is felfigyelt. A csíkzsögödi Nagy Imre is ott jött-ment azokban a napokban a forrongó Budapesten, ahol történelmi névrokona. Hogy nehogy valaki azt hihesse, hogy a kivégzett miniszterelnökről neveznek el egy helyet Csíkszeredában, a mai napig Nagy Imre festő utcának hívják a róla elkeresztelt utat. De az erdélyiek közül Kós Károly is látható volt Budapesten, bár szűkszavú, elrejtett naplóin kívül nem tudunk sokat, hogyan élte meg a kritikus órákat. Szerencsére voltak, akik nyilvánosan szóltak az utókornak arról, amit az az ősz jelentett az életükben. Hogy miről szól ez a kiállítás? – összegezte gondolatait Szőcs Géza. Az anyaországból leszakított nemzetrészek úgy élhették meg a nemzethez tartozásukat, hogy azonosulhattak a történelem legnemesebb értékeivel, a szabadságvággyal, az érte hozott áldozattal. Ez jelentette az erdélyieknek is a nemzetegyesítés első élményét.

A megnyitó szavakat és Prőhle Gergely részletes köszöneteit követően átsétálhattunk a Károlyi Palota díszterméből a múzeum kiállítórészlegébe, s a kanyargós folyósok végén eljutottunk a szobába, ahol az 56-os erdélyi tárlat helyett kapott. Bár csak egyetlen teremben, de épp e leszűkített tér tette rendkívül koncentrálttá az élményt, amelyet fokozott a viszonylagos zsúfoltság a megnyitó miatt. Az „Ilyen nagy dolog a szabadság?” című kiállításhoz kapcsolódó új tárlat is a visszaemlékezésekre, hivatalos dokumentumokra, interjúkra fókuszál, és a műalkotások mozaikkockáiból állít emléket erdélyi értelmiségi sorsoknak. Betekintést nyújt a korba, amikor a tragikus sorsfordulókhoz elegendő volt birtokában lenni egy versszövegnek, megírni egy magánlevelet, vagy megtisztítani egy költő sírját.

Tirnovan Ari Vid: 56-os sirató

Ahogy a félhomályba burkolózó kicsiny terem egyik falán Lászlóffy Aladár Néma tüntetés című versének sorai kiáltják némán: „A félelem összecsukható gerince / most rövidre húzva benned kucorog, / s szeretnél eltűnni magad mellől is, hogy ne / tömörüljetek úgy, / mert már forog egy tanktorony / periszkópja, s hátha / most fogant meg a nyomorék / parancs, hogy / azt a gyanúsat ott durrantsák hátba.” Egy másik falon prózában is felidézi Lászlóffy a fuldokoltató levegőtlenséget: „Azokban a hetekben, amikor rohanva és hasra vágódva ismerhettem meg Budapestet, élő és mozgó célpontként gondolhattam ki s vethettem papírra azokat az ügyetlenkedő verseket, melyek láttán Bányai főhadnagy elvtárs kimutatott a szürkületben a novemberi fákra, mondván: Reggelre ott fogsz lógni, fiam.” (Legbensőbb titkos lőterek, 1996) 

Mintha e szürkületi fák ihlették volna Tirnovan Ari Vid, a segesvári születésű szobrászművész 56-os sirató című terrakotta szobrát. Vagy épp ilyen megrázó erejű alkotás Páll Lajos Ez se tánc? 1956 emlékére című, temperával készült festménye (1969). Páll Lajos festőművész-költő 1956-ban a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola első éves hallgatójaként egyike volt az október 24-i diákgyűlés résztvevőinek, melyet az egyetemi önrendelkezés lehetőségeinek átgondolása céljából hirdettek meg. Emiatt, valamint pesszimista hangulatú versei miatt – és amiért azokat az olvasói továbbadták egymásnak – került 1958-ban börtönbe, ahonnan 1962-ben szabadult. Ekkor újra találkozott Szilágyi Domokossal, aki a művész bebörtönzésekor szolidaritásból levágatta a haját.

 Török Dalma, a kiálítás rendezője és Szőcs Géza

És ha továbbsétálunk, már szemközt is találjuk magunkat Szilágyi Domokos Följelentés című versével: „Tisztelt Ügyészség! / Szentanúja voltam, / hogy az illető megszületett, / felnőtt lelkiismeretesen, / elvegyült, kivált, mint írva vagyon, / igyekezett feledni a következő / nemzedékek cinkosát, a halált…” Szilágyi Júlia irodalomkritikus Besúgókról és besúgottakról című kötetében (2014) – és a kiállítás egyik idézett szereplőjeként – így vall: „Nálam Szilágyi Domokos jelentette azt a kritikus pontot, amikor újra kellett gondolnom mindent, és rájöttem, hogy nem tudjuk az emberi környezetünket két táborra osztani: jókra és rosszakra.” 

Nem jöhetett volna létre ez a tárlat Dávid Gyula irodalomtörténész, szerkesztő munkássága nélkül, aki 1956–57 között a Bolyai Egyetem tanársegédjeként ténykedett. Neki köszönhető többek között, hogy az elhanyagolt házsongárdi írósírokat a bölcsészek gondozásba vették. 1957-es elítélésében ez szolgált fő vádpontul. A börtönből 1964-ben szabadulván vízvezeték-szerelőként kezdett dolgozni. 1970–92 között a Kriterion, majd a Polis Könyvkiadó szerkesztője. Az ő életművét is feleleveníti a tárlat.

S aztán egy szomszédos falon egymás mellett apa és fia. „Apámról készül a film, valami olyasmi lesz, mint amikor valaki végigjárja a recski, vagy buchenwaldi helyszíneket, és megpróbál legalább homályosan emlékezni arra, amire egyébként minden percében kristálytisztán és végérvényesen emlékszik”  – szól az idézet Bartis Attilától, az Idefent balsors, odalent sorstalanság című műből (2004). Mellette Bartis Ferenc Börtönverse. „Nem bánt, ahogy éltem, / Nem bánt, ahogy voltam. / Ördög a mennyekben, / Angyal a pokolban. 

Páll Lajos: Ez se tánc? 1956 emlékére

Az idézetek, életrajzok, versek, prózarészletek mellett a kis képernyők elé állva vallomásokat, reflexiókat is megnézhetünk, meghallgathatunk a fülhallgatók segítéségével. Megszólal mások Balla Zsófia, Bodor Ádám, Dávid Gyula, Láng Gusztáv is.

Búcsúzóul még vetünk egy pillantást a Szőcs Géza beszédében megidézett csíkzsögödi Nagy Imre festőművész Tamási Áronról készült ceruzarajzára 1956 novemberéből, és Szécsi András Táj című olajfestményére. Szécsi András 1953-tól járt a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára. 1956-ban egyetlen, a zsarnokságot kritizáló mondatáért kizárták az intézményből. Az erdélyi táj egész életpályája alatt ihletforrásként szolgált számára.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.