Ultramarinkékkel festeni berlini kékeket – Retkes Máté szoborkiállítása elé
Retkes Máté szoborkiállítása elé
Ultramarinkékkel festeni berlini kékeket. Ilyen nehéz, szinte lehetetlen szavakkal körbeszőni Retkes Máté szobrait. Vannak, akik azt mondják a szobrászat térben festés, a festészet síkban szobrászat. Akik ilyet mondanak, azok hajlamosak nagyobb disznóságokra is, például azt állítani, hogy a költészet szavak festése, mondatok szobrászata. Kérem, ha ilyen illetőkkel találkoznak, s ezt hallják, nyugodtan hivatkozzanak rám, s mondják, hogy szavakkal szobrokról beszélni, olyan mint ultramarinkékkel berlini kéket festeni! Látszólag lehetetlen, ezért kérem most önöktől teljes odaadásukat, teljes figyelmüket, sőt sokkal többre kérem önöket! Arra kérem, hogy Tiszakécske fiatal és tehetséges szobrászáért szabadítsák fel e tíz perces beszéd idejére önmagukat, emlékezzenek vissza, amikor itt, Kécskén, vagy másutt a határban mesztenlábas lurkóként szaladgáltak, és képzelődtek, fantáziáltak.
Ha szeretett Tiszánkra mentek különleges ladikjaikkal, akkor olyan volt, mintha a tengeren hajóztak volna, ha egy kis dombocskát, töltést találtak valahol, akkor gyerekfejjel azt hegynek képzelték, s alig várták a telet, hogy leszánkázzanak rajta. Arra kérem önöket, szabaduljanak fel, és úgy lássanak ma este, mint egy tízéves kisfiú vagy kislány, úgy lássanak, ahogy valóban látni érdemes, úgy lássanak, hogy a fantázia fénycsóvái előtt a láthatatlan világ feltárja önnön valóságát. Hogy meglássák, ami fent, az van lent. A kécskeiekben még soha sem csalódtam, a „boldog falu” polgárai valóban jó emberekként mutatkoztak be, tudom, hogy ez most és itt és együtt sikerülni fog. Előbb azonban arra kérek mindenkit, hogy három másodpercre csukja be a szemét. Én számolok vissza, csak az én hangomat hallják, és amikor azt mondom „1” – önök kinyitják a szemüket és úgy fognak látni, mint egy kisgyermek. Amikor ez a varázslat megtörtént, önöket bevezetem Máté különleges világába, de kérem, ne felejtsék, olyan lesz ez, mint ultramarinnal berlini kéket festeni. Tehát szemeket becsukjuk. Három... Kettő… Egy… Most pedig elkezdünk látva-látni! Ami fent, az lent.
Máténak van egy fiókja. Egy titkos-rejtélyes fiókja, nem is annyira a fiók az övé, mint ami benne van. Ez a fiók Budapesten, a Képzőművészeti Egyetem Epres kertjében van. Máté ugyanolyan szegény családból jött, mint én. Ő is tanult Szegeden, és most Budapesten él, mint én. Ugyanúgy fontos neki szűkebb hazája Kécske, mint nekem Zsennye, de nem csak ezek a hasonlóságok kötnek minket össze. A szobraiban ott hordoz egy titokzatos kék színt, mint ahogy én is a verseimben, írásaimban egy másik, szintén kék titkot. A kicsiny fiók, mondanom sem kell, plaketteket rejt. Önök most látják a kiállításon a plaketteket, de arra kérem, szedjék össze őket szemükkel, és képzeljék ezeket a plaketteket bele ennek a romos faasztalnak fiókjába. Igen, kicsit rázzák is össze őket. Most tolják be a fiókot – és ugorjunk vissza három-négy évvel. Most újra elindítjuk az időt, és látjuk, ahogy napok, hetek és hónapok, évek telnek el. Közben a fiók egyre telik. Máté egyre több plakettet rak a fiókba, elkészült a Magvető, a Szerzetes, a Békássy-plakett, a Li-Tai Po(,) és a többi. Ott gyűlnek a fiókban, arra várva, hogy eljöjjön a Fény ideje. Azt ismerik, hogy két plakett beszélget Retkes Máté fiókjában? „Hallottad, kiállítás lesz Kécskén? – Tényleg? Á, ez csak pletyka! – Nem dehogy, tényleg! – És minket is visznek? – Igen. Minket is. – Eljön a Fény ideje? – El. Csak tudjunk végig csöndben maradni, és úgy csinálni, mintha élettelen plakettek lennénk. – És ha rájönnek? Rájönnek, hogy mi mind élünk, és kifejezünk valamit? – Reméljük, majd csak azt hiszik, plakettek vagyunk, semmi több. – Semmi több. – Pszt, jön valaki.”
A romos íróasztal nem Máté tulajdona. Valójában a szobrai se, amik az asztalon és környékén vannak a műteremben. Máté egyedül azt a tehetséget birtokolja, amivel például a Szent Margit-, vagy a Dózsa parasztja szobrokat elkészítette, bár pontosabb úgy fogalmazni, hogy ezt a tehetséget szolgálja. Amikor Szentségtartót készít, vagy amikor nem figurális, térélményünket kiteljesítő műveket,egészen biztosak lehetünk benne, hogy szolgál. Látásunkat szolgálja, azt, hogy mindannyian látva-lássunk. Elmondhatatlan kincs lenne egy olyan lencse, amit ha bárki felvenne, és belenézne, azonnal megpillantaná azt, ami a dolgok mögött valójában van. Egy olyan lencse, amely egyszerre láttatná a galaxisok mozgását és amikrobák táncát. Egy olyan lencse, amit egy tízéves gond nélkül bármikor felvesz, ha játszik, és általa megelevenednek kezében a tárgyak, mindennek jelentése és értelme lesz, a legegyszerűbb aratás is hatalmas kalanddá nemesül. Máté ezen a tökéletes lencsén dolgozik, minden szobrával csiszol kicsit rajta, és egyre közelebb kerül hozzá. Éppen így a Szent Margit szépsége valamennyiünket elbűvöl, s a lencsénken kissé igazít.
Isten egy hatalmas képet fest, és mindannyian egy-egy különböző szín vagyunk ezen a képen. Önök is, én is, Máté is. Ma ladikjainak nézegetése közben jöttem rá, hogy Máté a berlini kék, vagy porosz kék. Ez az ő szobrászatának harmadik, eddigi legmagasabb szintje. Ide igazán szükségük lesz a látva-látás képességére, amivel ma gazdagabbak lettek. Ezek a ladikok valamennyiünk számára ismerősek a Tiszáról, és ezek a ladikok ősképek is, viharba vetett emberek is, koporsók is, életet mentő bárkák is. Ezek a ladikok azonban megjelentek már egy festményen is. Lehet, hogy csak én gondolom, csak én látom őket az én lencsémmel ilyennek, s Máté soha nem is gondolt erre, de ezért is mondtam, hogy most ultramarinnal festek berlini kéket. Ezért is. Ezt a festményt sokan látták már, a leghíresebb japán festmények egyike, a legszebb is talán, ha azt hiszik nem látták, nézzék csak jobban Máté ladikjait és hallgassák szavaim, akkor elkezdik most látni. Ez a festmény Kacusika Hokuszai 1831-ben készített színes fametszetnyomata: A Fudzsi hegy képe a kanagawai nagy hullámmal.
Ez a kép ihlette Debussy A tenger szimfonikus vázlatának egyikét, és ez a kép ihlette Rilke A hegy című versét is. Japán kiváló mestere, Hokuszai, mivel a Sogunátus elzárta a Nyugat elől hazáját, igen nehezen jutott európai művekhez, holott rendkívül érdekelte a perspektíva, az itteni színkezelés, és általában véve minden. Egy akkori gazdag ember éppen Hokuszai műhelyét bízta meg, hogy készítsen festménysorozatot a japán szokásokról, és ez igen merész vállalkozásnak bizonyult, ahogy ezt Szotó Tomoko kíváló japán művészeti író pontosan megjegyzi.
A híres japán festő egész sorozatot készített, köztük ezt a ladikos képet is, ahol a ladikok ugyanolyan lendülettel, ugyanolyan izgalommal dobálják magukat, mint Retkes Máté szobor-ladikjai közel kétszáz évvel később. Mondanom sem kell, hogy én azonnal láttam a hullámokat, a jellegzetes karmos-tarajos hullámokat, amelyek között e ladikok ide-oda himbálóznak, láttam a távolban a Fuji hegyét, láttam a hajnali viharfellegeket, és megláttam magunkat is, ahogy mindannyian kapaszkodunk a ladikokba, ki vagyunk téve a természet és az élet szeszélyeinek, mely a kanagawai nagy hullámban ölt most testet, látunk a távolban valamit, ami mindennek ellenáll, ami talán örök, mint a japánok szent hegye, a Fuji, de látjuk a viharfellegeket is, és mindannyian reménykedünk, hogy elérünk a kikötőbe. Ahogy körbenézett Hokuszai, a nagy festő e képen, amelyen mi valamennyien rajta vagyunk, és rajta vannak Retkes Máté ladikjai is, úgy érezte, egy valami hiányzik, de nem tudta megmondani, mi az. És akkor rájött. Egy jellegzetes, európai szín, egy különleges szín, ami Japánban nagyon drága volt. Szerencsére, Hokuszainak volt egy gazdag támogató barátja, kiadója, Nisimura Eidzsudó, aki nagy mennyiségben vásárolt ebből a színből festőnknek, és így Hokuszai – őszinte örömére – érzékeltetni tudta vele a többi kék árnyalatát, a dolgok határait, a tenger mozgását és tömegét, a fény-árnyék játékát. Ez a csipetnyi európai szín az úgynevezett berlini kék, vagy porosz kék volt. Ez az a festék, amit a 18. században elsőként állítottak elő mesterséges úton porosz vegyészek, egyfajta vas-cián vegyület, amelyről napjainkban kimutatták, hogy a radioaktív sugárzás ellen véd, s amelyről egyes ausztrál biológusok úgy tartják, hogy amikor a berlini kék feloldódik, az élethez nélkülözhetetlen sók keletkeznek. Vagyis a berlini kék nem csak a porosz laborokban, nem csak Hokuszai képén, hanem valaha az élet kezdetén is ott volt, és oldódni kezdett Isten színei között. Az élet sói vannak tehát a berlini kékben, amely megvéd még a legrettenetesebbtől is, és amelyet én odavizionáltam Retkes Máté hajói köré. Rájöttem, hogy ez a berlini kék ragyogja körbe plakettjeit, szobrait, nem csak ladikjait. Mielőtt eljöttem volna ide, leszaladtam a környékbeli művészellátóba, berlini vagy poroszkéket követelve, nem csak azért, ha esetleg becsapna az atom, megehessük, hanem hogy Máténak elhozzam ajándékba. Mert Retkes Máté ennyire fontos színt adott valamennyiünknek ma és valahányszor megcsodáljuk szobrait. A berlini kéket, a porosz kéket. Amikor lementem megvenni ezt a színt, szerettem volna a töltőtollamba is szerezni, ám a kis hölgy csak fejét ingatta, hogy nekem csak ultramarinkéket tud adni. Elgondolkodtam ezen. Most már látom, és kétség nem fér hozzá, hogy ez a „tengerentúli-kék”, ez a lapis-lazuli kék, ez a franciakék az én kékem, Isis papjainak kékje, a perzsák kékje, a magabiztos és méltósággal teli önkifejezés kékje. Most már láthatják, hogy két különböző embernek is lehet a színe a kék, csak nem mindegy, hogy milyen kék. Azt kívánom, hogy látva-lássák Retkes Máté különleges kék üzenetét, mely szobrainak legmélyéről áramlik felénk. Azt kívánom, hogy még sok alkotással örvendeztessen meg Máté, melyekben látni tanít minket.
Elhangzott Tiszakécskén, 2010. 12. 04.
(A fotókat a szerző készítette az Epreskertben és a kécskei kiállításon)
Retkes Máté tiszakécskei kiállításán
