Ivanhoe, és a szerelmes skótok

1832. szeptember 21-én hagyja el a földi légteret, költözik a Parnasszusra Walter Scott, az egyetlen költő a világ irodalomtörténetében, aki az általa tehetségesebbek tartott költő felbukkanásakor (Byron) leteszi a költőpennát, műfajt Nem tudni, hány száz órával garázdálkodott szabadon egy korosztály életében matek és földrajzleckék helyett. Hányszor kellett elolvasni, mire megjegyeztük a különös neveket, képesek voltunk megkülönböztetni a helyszíneket. A Robin Hoodon ekkor már túl. Jönnek a normannok. A szász hercegek. A minden, az élettér kibővítése, a hatalom birtoklása.
Sokáig kerestem ezt követően a hősiesség nevű izét. Lehettem már húsz fölött, amikor rájöttem, másképpen működik az irodalmi hősiesség, másként az élet. Életben az ember fogát kiverik, törik a lába, szeme alja kékül. És nehezen nő ki a fog, múlik a kék, a hős rosszul összeforrt csontja pedig élete végéig előre jelzi az időjárási frontokat. Jó volt tízévesnek lenni. Nem tudni még Recskről, Auswitczről, Gulagról, a statáriális bíróságok tevékenységéről. Semmiről, ami a hősi viselkedés következménye. És jó volt hinni, hogy a világot héroszok alakítják. Ma pedig jó tudni, hogy jutott rövidke időszak, amíg a kifizetődő heroizmus hihető volt.