Hazát cserélni indult csonkán, zenétlen, néma földeken országnyi árny-alak;

Tudjátok, fiaim, egyszer
titeket is hazahívnak,
és akkor jönni kell, jönni kell.

Anyám szökik a határon. Tizenhat éves. Elkapják a szlovák határőrök. Lemagyarkurvázzák.

− Nem költözik az már, szegényke, sehová! – mondja Rozi szipogva az összesereglett szomszédoknak. – Úgy volt, hogy a fiai ma délután jönnek érte... Még szép rendesen összecsomagolt, lefeküdt még egyszer utoljára a megszokott ágyába, és reggel már úgy találtam... De legalább itt fogják szegényt eltemetni, azon a helyen, amit úgy szeretett! A cicát elviszem magammal, talán megszokik nálam...

Azokért, akik félrefordítják fejük,
mintha mi sem történt volna.
És Európáért, mely elnéz felettünk,
mikor a szívünk négy égtáj felé szakad.

hogy néz ma rá egy osztrák s a Monarchia térképére egy morva ma s hogy egy magyar

Átvágnak rajtunk a tankönyvek, mint a tankok, láthatóan egy más világ felé.

Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

Süt a napfény, mégse látnak, a magyar a nagyvilágnak árvája.

Hiszem, a történelem végül minket igazol,
mert nincs és nem volt a földkerekségen
olyan ország és nemzet, amelyet ennyire
és ilyen igazságtalanul
kifosztottak és megcsonkítottak volna.

A Szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium két tanára a trianoni békediktátum aláírásának 100. évfordulóján a járványhelyzethez és a távoktatáshoz igazodva egy olyan szabadulószobát tervezett, amely a diákokon kívül elérhető a nagyközönség számára is.

Tizenötmillió lélekben kaptuk meg.

Talán mégis jó az, hogy egyetlenegy szóval üstökön ragadhatjuk sorsunkat, amelynek örökös jobbágyai vagyunk, akár hiszünk benne, akár nem.

ezeréves vágy kúszik az égbolt testére