kérdeztem
merre megyünk
hol lesz a kikötő vagy öböl ahol horgonyt vetünk
micsoda kérdés ez egy evezőstől
értetlenkedtek az üzemi boszorkányok
és lecsapolták a lelkemet

"mi vagyunk a háromkirályok jöttünk hóból jöttünk sárból / jöttünk a sivatag porából hogy megkeressük az újjászületettet / megkeressük mesterünk..." 

 
 
Öröktől fogva láncon.
A bunker fölött kijártam a gyepet.
Kakasok, kutyák, lovak
farkasszeme. Átcsaholják az éjszakát.

Isten zakójáról
zsebkendő leesik
így tárul szét
teremtett világ

Év közben rengeteget élcelődnek egymással írók, költők, irodalmárok élőszóban, recenziókkal, jegyzetekkel. Most a líra köpönyegét (micsoda képzavar!) magunkra öltve tükröt tartunk néhány szerzőnek: Böszörményi Zoltánnak, Jónás Tamásnak, Kemény Lilinek, Krusovszky Dénesnek Kukorelly Endrének, Lázár Bence Andrásnak, valamint ismeretlen kamasz és túlkoros költőknek a Félönline és a Dog.hu-ról.

Civilben voltam a versben
Kérdésekkel zaklattam magamat
Rendületlenül toltam előre
a világ szekerét

 
 nekifeszülök hogy áthámozzam magam a szoros kapun
 papírsárkányunk galambbá változott az égen
 Isten sincsen, amíg át nem gondolom őt
 legyetek áldottak kisfiúk

 
A virrasztás korma permetez; az új álharmónia
kezdete előtt jobb, ha lecsavarom a napfényt.

Hófelhőm, anyácskám, kedves, a tengeren
szerteszét merő ibolya meg hópelle reszketés –
és halandók, kiknek szőlőszemsokadalma
szikrázik alá a mennyboltból szakadatlan –
valamennyien amolyan
sok árva tökély.

a víz éppoly hideglelősen langyos,
mint anyám keresztelőmedencéjében,
mikor testhőmérséklet alá hűlt,
és kocsonyásan dermedni
kezdett körülöttem
az alkony.

 
Van kezem, szemem, azért, hogy érintsen.
Jónás Tamás

Te emeltél, és én repültem.
Zalán Tibor

 
nem kértem hogy faragj ki
mert igazi kisfiú vagyok
magadnak akartál fából csavarokkal

 
Szárnyat adott nékem az isten
Hogy jót a rossztól elkerítsem
S ekképp találtam.

 
a búlepte Zalán, Alpár ura, gondba merülten,
s közben máshol jár forgása eszének

a távolság mondod
csak annak létezik
aki feladja
Simándi Ágnes

 
Fellendül nyitásra,
levegőre, ha már nagyon
elhasznált az oxigén
Zudor János

Érszínek lüktetései –
és hallani,
a csönd miként fáradozik.

Nincsenek se közelebb, se távolabb a részletek. A helyükön. Rendkívül rendkívűletlenek. Nem kell toldani hozzájuk semmit. Elképesztőt. Természetes vakulás, természetes némulás. Eképpen hagyni mindent.

 
Lány olvas meztelen könyvet,
s aki nézi, titokban talán
sorok közt vándorol – nyugodt
póz, hozzá fellobbanó magány.

Hallom, már csak egy szökőkút zokog.
Küszöbén a közeli semminek,
végre felfogom:
már csak az a szőke konty hiányzik,
aki örökre adta magát emlékezetemnek,
de én nem emlékezem. És ő sem. 
Dobai Péter

Robannod kell! Jöjjön a kozmikus
kiegyenlítés! Zord vagy komikus,
akasztófák vagy Vegas-i víg asztal:
szégyenünkben görnyedjünk végre hét-rét,
jó földanyánknak kiszívtuk a vérét.