Ugrás a tartalomra

 

VALÓSZÍNŰTLEN ÁRNYALAT – Bora versciklusa

a víz éppoly hideglelősen langyos,
mint anyám keresztelőmedencéjében,
mikor testhőmérséklet alá hűlt,
és kocsonyásan dermedni
kezdett körülöttem
az alkony.

 

BORA

VALÓSZÍNŰTLEN ÁRNYALAT

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

kiégett fű a test
árnyéka.

kő sodrása
a pillanat.

tisztuló ég
a zuhanás boltíve alatt.
 

 

fogást keresel
a zuhanásban.
ismeretlen akkordot
fognak le ujjaid.
atonális csendbe
rezdül
a halál
asszonyívű
hangszerteste.
 

 

a korhadt kapun innen és túl
folyamatos jelen.

embernagyságú lyukon át
szöknek a színek.

a verőfény
sárrá köpüli az utat.

kötésig süppedek
a szabadságba.

nincs alkony-eresze
a hirtelen leszálló éjszakának.
 

 

 

 

 

 

álmomban csak markom közepén
voltak
bemetszések

mintha sorsom nem nőtt volna velem

visszanyelt köpés a korty,
elvisz a fulladás
forrásához

 

nem tudom, hol
a fosztóképző a hűségben.
talán ott, ahol az avar
szélben is hallgat.
milyen mustja is lenne
az őszi leveleknek?
komposztált szomj.
mindig idáig jutok
a test felejtésében.
az egyetlen kortyba
sűrített falatig.

 

az eltévedés útvonalát
tervezem.
egy térképet,
melyen csak a légvonalakat rajzolom be.
nincs jobbra, balra,
égtájak nem ámítanak.
a meztelenség szabásmintája.
csak azok értik,
akik otthonról
nem találnak haza.

 

álmomban vagyok
a legfáradtabb.
mintha a felejtésre tárult szem
ébrenlétre nyílna.
elpattant buborékként
körvonalazódik a mélység.
mire elhagyom az éjfélt,
megépül vesztes csatáim diadalíve:
az aznapi ég.

 

 

 

 

 

kikeverek egy valószínűtlen árnyalatot:
hűtlen alkonyt,
mely leszakad a napról.
éjjel is vöröslik a házfalon.
a feltűnő rejtőszínben,
mint ragadozók,
a felületek szabadon mozognak.
a vászon szemfehérje
elővillan.
a közel világos.
higítatlan festék a távol.
a nap holdudvarán
zárt kelyhű hervadás.
a defloráció virága
alvadt ecsetvonás.

 

más a fény,
mikor kevés az ideje.
feltámadt förgeteg.
mint heródes katonái
száguld végig
a betlehemeken.
avarrá porladnak
karácsonyfadíszek.
fák fölé emeli az elhalt leveleket:
az úr teste! az úr teste!
a tisztulás árnyéka hideg.
fájdalmatlan mélyed,
mint húsban a csont,
hirtelen másként megszokott.

 

megrázza magát az éjszaka
teste,
eltűnik vízcseppekben.
marad a felhőtlen szürke ég.
tán csak beszáradt kék.
ugyanaz másképp.

a fáradt szemtől a test
levélnehezék.
a lomb íratlan törvény.
az avar bezúzott
írásmagyarázat.
másképp ugyanaz.

 

 

 

 

 

 

 

a fájdalom ostorcsapásba fonja
a véletlen vonalakat.
kobzott juss
a térölelő mozdulat.
a zsugorodott testhez
túl tagbaszakadt.
szólíthatatlanságod faggat:
van-e álom,
melyben pirkad?

 

a nyitva hagyott ablakon
a függöny lélegzetemre mozog.
mire a tengermorajlás,
amit álmomba küldtél,
tiszta észlelés lesz,
már tudom:
isten végső zuhanásában
festi az eget.
álom és ébrenlét között mozgó szívfala
engedi át a látványt.
vért szivárgó gát.
a strandon mellettem
valószínűtlenül karcsú
mozdulattal fejest ugró
kövér nő vajon
ébrenlét vagy álom?
és a te arcod,
mely közelben a távol intarziája?
csukott ajtó fényküszöbe
a következő nap.

 

zuhanás rejtőszíne
a meghasadt kárpit
vitorlavászon-villanása.
ragyogás nélküli
szikra,
mit csak az lát,
kinek roncsolt szaruhártyája
egy színre bontja
a szivárványt.
s az egyöntetű fényben
meglátja az istenszobrászt,
amint a kőből
a déli árnyat kibontja
s kifaragja belőle
az angyalokat.

 

 

 

 

 

sóvárgok vissza
porcelán-foglalatú időbe,
mikor szánk volt a csend
csorbult aranyszegélye

a közelítő hold
testünk kiemelte
mint télre a hajót
földre helyezte

 

a gyulladás ágyékkötőjében
meztelen borzong a tested.

mikor belépsz a vízbe,
nem felszíne,
mélye loccsan a kőre.

kibomlik a felejtésbe
bábozódott ölelés,

egy szárny magánya:
kettézárt rebbenés.

 

sosem olvasott statisztikákat.
nem hitte, hogy érthetőbb lesz tőlük a világ.
így is tudta:hajnalban távozik
és jön világra a legtöbb ember.
az észre
vétlen
időben,
mikor kivehetővé válik minden
az éjszaka alaktalanná formáló műhelyéből.
próbált minél később lefeküdni,
hogy ezt az időt átaludja.
"hajnalban egyedül, az a legszörnyűbb"
mormolta, mikor már nagyon fáradt volt.
néha mégis meglepte a szorongás angyalát,
ahogy az árvaság vizeibe
visszahelyezte részenként a testét.
zsigereit először,
érzékszerveit utoljára.
pirkadat nélküli hajnal
a távozó angyal háta.

 

két színe van
a kifulladó évnek
november elején:
fény és árnyék.
sorsomban jövevények
első-íziglen.
többször letöltött porladási idő
másodíziglen.
megváltatlan sírhelyek
harmadíziglen.
szépia-gyász
negyedíziglen.
engesztelő felejtés
ötödíziglen.
hangutánzó csend
hatodíziglen.
isten
hetedíziglen.

 

a régi sváb parasztházat,
melynek egyik felére
tornyot húztak,
a másikban a rendőr lakott,
eladták.
a tornyot,
miben apám harangozott,
a földre rakták.
lépcsők nélküli
juss a magasság.

 

a víz éppoly hideglelősen
langyos,
mint anyám keresztelőmedencéjében,
mikor testhőmérséklet alá hűlt,
és kocsonyásan dermedni
kezdett körülöttem
az alkony.
mígnem anyám köldöke alatt
egy villámlás új eget hasított
s őt magam mögött hagytam
a régi égbe fagyva.

 

 

 

 

 

 

"a megszűnésnek, elszegényedésnek erre a gondolatára Hans Castorp kissé elszédült, fölémelyedett, és két másodpercre eltakarta szemét a tenyerével"
(Thomas Mann: A varázshegy)

 

a napsütéses órák száma
a halál árnyékában a legnagyobb.

a nehéz sugarak átvilágítanak,
csontokkal töltik meg árnyékod.

az énekes madarak szintje fölött
a legősibb kétely,
a vízválasztó hit is elmarad.

az idő felköhögött avar.

a varázshegy tiszta tüdőcsúcs.
megmászhatatlan.

 

 

A verseket a szerző saját fotóinak részleteivel illusztráltuk.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.