figyeld hányféle  állat is vagyok szólíts a régi nevemen

a megérkezés hazugsága nélkül csak a jövés-menés marad

Még a szerteszórt vércseppek is feldühítik a tengert

Halkan mondom, te vígan fogadod,
szerelemmel szeretni, hát itt vagyok,
szerelemhegyek pőre válladon,
hegyeid terhét önként felvállalom.

megszűnhetetlenül táncol egy fapadlós, puritán templom ürességtől kongó boltozatai alatt.

lefaragott márvány az idő

Fölfelé igyekszik itt minden

a tél angyala bont hófehér szárnyat

ő ki a hajnal előtt jár mécslángként a hegyeken illan amint a nap eljő nyargal a köd hátán százszemű harmat nézi hol jár merre tekereg csendül a gyermekláncfű zizzen a búzavirág

Hallom belülről nevetni a szfinxet

a néma várakozásban eleven csillagok suttognak

Valakit tömjéneznek éppen. Ne préseljetek balladába.

A vén macska álmában dorombol,  Nyújtózik, megálmodja a változó időt.

„Mint aki lemerülni készül / a jeges víz alá, nagy levegőt vesz. / Meddig tart és miért nem enged? / A közönyös szürkületben / vérmalom zihál.” – 2024. január 12-én Makszim Krivcov ukrán költő elesett a harcokban. Turczi István egy verssel emlékezik meg a fiatalon elhunyt alkotóról.

Régi fotókon polaroid
anyáink tengerzajjá omlanak, 
majd felébrednek

Örökké tart a játék, és  minden pillanatban  győz valaki.

Csak a szépség marad meg
A test pusztulása után.

Amíg én is itt laktam a házban, a tisztáson, az erdő közepén, én sem tudtam, mi az erdő. El kell menni innen ahhoz, hogy megtudd. És visszanézni. Akkor, de csakis akkor, egy csapásra megérted.

holdtutajod széthullott amid volt most ránk hagyod széllel bélelt kabátod gomblyukában magányod

Csak álmodom magam, kacajba fulladón meleg karácsonyt, s mint a jó gyerek, gomolyogatom szipogva csendbe hullt valóm, jajongni többé én már nem merek.