Tömény

Ölelés

Nagyanyám temetésén átölelt.
Ne sírj, mondta.
Huszonöt éve nem találkoztunk.
Karjában tart egy babakori képemen,
A Balaton-parton.
Csak arra emlékeztem, hogy műtősnő,
Erdész a férje, és hogy
Egészben süti az apróhalat.
Olyan vagy, mint anyukád fiatalon,
Hallottam, ma már harmadszor.
De hisz anyukám soha nem öregedett meg.
A toron halászlé volt túrós csuszával.
Nagymama nem szerette a halat.
De hát ő már nincs itt,
Nekünk meg ízlik.
Rég nevettünk ennyit.
Horgászatról beszélünk, pálinkáról,
Darázsirtásról, és arról,
Hogy túl korán indította el a szülést az orvos.
Én meg jelen vagyok, anyám helyett is.
És arra gondolok, milyen rég ölelt meg
Valaki. 

Tok

Megsüketült ő,
Aki olyan szépen játszotta a
Cigánydalokat.
Messziről még mutatós,
Közelebb nem merek menni.
Félek, hogy megismer.
És hogy azt a tizennyolc évest látja,
Aki még megtanulhatott volna
Hegedülni.
Azt, aki be merte dobni a postaládába
Azt a szerelmes levelet.
Aki még fel mert volna menni
Egy idegen lakására.
Mert még nem tudta,
Hogy az idegenek ismerősként már
Nem olyan érdekesek,
És hogy a hegedűtokban nincs varázslat,
Csak bőrszag. 

Tömény

Az alkoholista nők mind egyformák.
Elhiszem, hogy fiatalon jól néztek ki.
Ahogy minden vezetékre akadt
Dolmányos varjú
Igazi valójában fehér.

Csak a szépség marad meg
A test pusztulása után.
Átsejlik az elképzelt ablakok üvegén
Ahova nem lát be senki,
Ahol majd a csodanő fehér madárrá változik.

Megáldja a tálban lévő almát és szőlőszemeket.
Puha tollal takarja el az angyalok szemét.
Hogy így maradjon minden.
Ne legyen túl sok,
És sose elég.