A világ egy dantei lángrózsa puha kenyérhéjban.

fuldokolhatsz a nyárban a télen kiizzadt gyönyörűségtől.
minek tovább csökkenteni az évszakok megszámlálhatóságát?
valami meghökkentőt kellene tenni mindenáron,
hisz az éjjelek és nappalok úgyis egybeolvadnak fagylaltot markoló, hártyás ujjaid között.

Nem vágyom már másra:
a holnaputánra
spórol a lelkem.
Nyáridőn vagy ősszel,
s télen se köszönj el
tavaszi szellem.

A november 24-én kilencvenegy éves korában elhunyt Vasadi Péter Kossuth- és József Attila-díjas íróra, költőre, esszéistára és irodalomkritikusra az Irodalmi Jelenben három versével emlékezünk. A művek A Kórus kitart (versek, prózai szemelvények a zenéről) című, a Magyar Napló Kiadó gondozásában megjelenés előtt álló kötetéből valók.

A vak baglyok szeme olyan,
akár a csillagos ég,
akár a cserebogarak rajzása

Te már Moszkvának, hosszának-mélyének
Közepe vagy, vezértengelye, rozmárcsont,
S oly széles benned, mint nadrág, az élet,
S akár a szög, oly konok.

vágd ki belőlem
ezt a torzuló csendéletet.

Fekete csont, kormos hús
parázslik az éjben.

Teljesen véletlen szereztem csak
e dátumegyezésről ismeretet:
halálversek, kihullott tincsek
a szavak, melyekre rákeresek –
Híd-avatás a Google-felelet.

azóta anyám mumusai
eggyel többen lettek, éjszakánként
kis költségvetésű tragédiákat vetítenek
csukott szemhéjára egy másik halott lányról,
és nem látja, hogy sokkal többet érek
összetörten, mint egészen

Hátat fordít nekem az Isten,
mintha csak a versemet
fordítaná egy olyan nyelvre,
melyet sem én, sem ő nem ismer.

az esőszemek apró acélgolyók,
átlyukasztják a bőröm,
egyre kerekebb arca lesz az estéknek,
magunkra varrjuk
a mesterséges fényeket.

Nem lesz jégroppanás, levélzörgedelem.
Időtlen nyár hevül kérődző szíveden.
Felszakad a tested, víz csorog le róla
a tájra, s a talaj kibújik alóla.

Az ember, ha elveszti lelkét, torzó, félig halott, félig eleven,
ne hidd, ha remetének szegődsz, megnyugszik szellemed,
s odafenn a hegyen egymagadban megváltásra lelhetsz.

Pörögnek a véletlen motollái,
fenn, a csomagtérben a pillanat lila-zöld
hátizsákja lapul. Csak működésbe kell hozni
a visszaszámláló vörös kijelzőjét,
a sors ezüstkerekeit, a látható láthatatlant,
a villanást.

Kinek most háza nincs, nem épít már.
Ki most magányos, az lesz már a télben,
majd virraszt, olvas, mereng egy levélen…

a templomok zavartalanul üzemelnek, de a túlvilágot
kiszervezzük magunkból a semmire sem kötelező semmibe (melles-
leg oda száműzzük a költészetet is), egyszóval a bennünk susogó
transzcendenciát elhazudjuk

Elmerültem alkoholban,
Partra úsztam, nem is holtan,
Cigarettám
Már letettem, az meg tett rám.

gyorsan váltakoznak a nappalok,
mert későn virrad, és korán sötétül,
s úgy keresem a rímet, mint agyhalott,

amikor a koponya fehérből bekékül,
végül leképződik száznegyven szótag,
a tagjai tizennégy petrarcai sornak.

túl a sminkkel takart rettegésen –
bámulod a semmit, ahogy egybemos folyót,
várost és budai hegyeket,
de elfér egy hanyagul kitakarított fiókban