Sokáig ült mozdulatlanul, kihúzott háttal. Most megvan, gondolta, és jókora, cirkalmas gyöngybetűkkel felírta a lapra:
„Kilépni a sorból”
„Kilépni a sorsból” – helyesbített.

• Böszörményi Zoltán versei: Játék a tűzzel, A sorsom olvasom
• Nagy-Laczkó Balázs: Testvér (próza)

Például ott vagy te, igen, te vagy az, aki ugyan még nem hiszed el, de nem is lesz rá időd, hogy elhidd: hátrakötött kezekkel térdepelsz a domb tetején, a koponyás barlang tágas víznyelőjének a szélén, mert az imént ellentmondást nem tűrve felvezettek oda a fegyveresek. Mögötted egy hozzád hasonló hús-vér alak áll, lendíti a kezében szorongatott hosszú valamit, egy botot vagy fémcsövet.

Egyszer, amikor kijöttünk a boltból, mert magával vitt, kézen fogva mentünk a főtérre, ott kibontotta a jéghideg üveget, sör volt benne. A téren van egy göcsörtös tölgyfa, apu nekitámaszkodott, az üveget nekikoccantotta a fa törzsének, akkor szervusz, mondta neki az elzsibbadt nyelvével, aztán ivott az üvegből, sok sör mellément, végigszaladt az állán, lecsöpögött a fűre. Sokáig vártam, hogy válaszoljon a fa valamit apunak valahogyan, de meg sem moccant. Csendesen állt, nem fogadta apu köszönését. Vagy lehet, nem hallotta jól.

Elhagyatottan pislog utána. Nézi erős vállát, arányos csípőjét. Sokáig áll némán, tehetetlenül. Öntudatlanul, de éppen úgy áll ott, ahogy hatévesen, a szoknyája szélét és az aranylovacskát markolászva a szülei és a bátyja sírjánál, amikor nem értette, miért kerülnek a földbe azok, akik hozzá tartoznak. És ő miért nem ment velük? És ha ők most még a földben vannak, akkor hol lesznek holnap vagy még több nap múlva? A földön vagy az égben? És hová lettek a hangok a torkából, hogy mindezt megkérdezze valakitől?

„Ő maga is így ment fel a lépcsőn még késő délután, gondolja, ilyen könnyeden és gyanútlanul. Akkor még nem voltak sokan, utcai ruhában tengtek a kíváncsi turisták. A bejáratnál elkérték Sanyi útlevelét. Az előcsarnokban idősebb nők ültek csörömpölő játékgépek mellett, orruk előtt színes ábrák szaladtak, mindenféle gombokat nyomogattak és karokat húzogattak…” – Sárfi N. Adrienn novellája