...miért vagyunk itt, és nem otthon. Karácsonykor. Húslevest ennénk ebédre, meg aranybarnára sült panírba bújtatott harcsát, lenne bejgli, keksztekercs, gyümölcstorta. Ha most otthon volnánk, te akkor is éppen ilyen jól aludnál, én meg éppen ugyanígy agyalnék valamin. Például azon, hogy milyen jó volna elutazni valahova.

Zajlik a szokásos, kívülről talán idillinek ható, belül azonban mérgezetten fortyogó belháború, tombol a szófukar keserűség. Állandó a szimatolás munkahelyen, utcán, családban, a külső ellenség után.
De váratlanul megjelennek idegen jelszavakkal idegen katonák, és így már máshogy alakulnak a dolgok, mint az általánosnak mondható belháború esetén.

Áruhiány és jegyrendszer, központilag meghatározott fejadag; általános iskolákban a szülők feljelentése jó pont az esetleges rossz tanulmányi teljesítmény felülírására. A bibliai keresztne-vet viselőket kötelezik a szocialista utónévkönyvből választani nevet. A koncepciós perek, pár-ton belüli véres leszámolások kitartanak a nyolcvanas évekig, a kényszermunkatáborok a Ve-zér halála után még évekig, kilencvenegyig működnek, egészen főtéri aranyszobrának dühödt ledöntéséig, és számtalan képmásának megsemmisítéséig. Ezt az elkeseredett leszámolást az-tán óriási tömegek szabad hitgyakorlásra éhes istentisztelete követi.

Kimegyek a városba, talán jobb, ha nem vagyok folyton szem előtt. Van itt szökőkút, pálma-fás park padokkal, templom, piac, kávézók és homokos tengerpart, minden, ami megszokott, csak turistából van kevés. Egy szűk utcában elhanyagolt külsejű, ötvenes nő jön szembe el-nyűtt szatyorral a kezében. Zilált haja zsírosan lóg a homlokára, ujjatlan, térdétől alig lejjebb érő, otthonkaszerű, nyári ruhát visel. Közelebbről látszanak sebekkel teli vörös vállai és kar-jai. Kitaposott papucsában csoszog felém. Elmegyünk egymás mellett, kellemetlen szagot húz maga után.

Indiában módfelett kellemetlen szegénynek vagy nőnek születni, a kettő együtt pedig nem titkolt sorscsapás a családjaik, és így önmaguk, a nők számára is. Valahogy úgy van ez, hogy a lány házasságába kötelező jelleggel vitt hozománya viszi a családja vagyonát, ha meg a férj családja elégedetlen a hozománnyal, a nő sok jóra nem számíthat közöttük. Szegény családok nem jó befektetéssel kecsegtető kislányai rettenetes hátrányban. Elhanyagolás, súlyos mellőzöttség várhat rájuk. Állítólag nem ritka, hogy a saját, nélkülöző családja vagy közeli ismerős adja el a serdülő lányt, otthonától távoli helyre, feleségnek vagy külföldinek használatra. A fiú az érték. Gyakori a lányhalál.

Szólok a Papának, hogy várjon meg, elmegyek a bokrok mögé pisilni. De olyat látok a bokrok mögött, hogy sikítok. A Papa odasiet, nézi ő is, amit én: a kitátott szájú német juhászt. A két első lába a levegőben, a hátsók a gödör felett lógnak. A nyakán kötél, a kötél lelóg, a kutyával együtt egy vastag faágról.

Gyufa mindent elintéz. Például a munkákat is. A külföldi meló is az ő ötlete volt. Valami haverja szólt, hogy Spanyolba most érdemes menni, mert kint van egy spanja, aki pont festőket keres. Gyufa telefonált, tárgyalt a haverral, meg annak a kint élő spanjával, aztán Janival és Petivel, tárt karokkal várja őket odakint a nagy lehetőség, megszedik magukat, de irdatlanul, alig pár hónap alatt, és odakint meleg is van, pálmafák meg ropogósra sült bögyös bigék.

Kifinomult lelkek a nők, annyi szent, mereng a zakós úr. Érzékeny lények, bólogat, a természet nagy túlélői. És végül is mindig kiderül, hogy a világot csak látszólag irányítják a férfiak, a háttérben, valójában…

Sokáig ült mozdulatlanul, kihúzott háttal. Most megvan, gondolta, és jókora, cirkalmas gyöngybetűkkel felírta a lapra:
„Kilépni a sorból”
„Kilépni a sorsból” – helyesbített.

Például ott vagy te, igen, te vagy az, aki ugyan még nem hiszed el, de nem is lesz rá időd, hogy elhidd: hátrakötött kezekkel térdepelsz a domb tetején, a koponyás barlang tágas víznyelőjének a szélén, mert az imént ellentmondást nem tűrve felvezettek oda a fegyveresek. Mögötted egy hozzád hasonló hús-vér alak áll, lendíti a kezében szorongatott hosszú valamit, egy botot vagy fémcsövet.

Egyszer, amikor kijöttünk a boltból, mert magával vitt, kézen fogva mentünk a főtérre, ott kibontotta a jéghideg üveget, sör volt benne. A téren van egy göcsörtös tölgyfa, apu nekitámaszkodott, az üveget nekikoccantotta a fa törzsének, akkor szervusz, mondta neki az elzsibbadt nyelvével, aztán ivott az üvegből, sok sör mellément, végigszaladt az állán, lecsöpögött a fűre. Sokáig vártam, hogy válaszoljon a fa valamit apunak valahogyan, de meg sem moccant. Csendesen állt, nem fogadta apu köszönését. Vagy lehet, nem hallotta jól.

Elhagyatottan pislog utána. Nézi erős vállát, arányos csípőjét. Sokáig áll némán, tehetetlenül. Öntudatlanul, de éppen úgy áll ott, ahogy hatévesen, a szoknyája szélét és az aranylovacskát markolászva a szülei és a bátyja sírjánál, amikor nem értette, miért kerülnek a földbe azok, akik hozzá tartoznak. És ő miért nem ment velük? És ha ők most még a földben vannak, akkor hol lesznek holnap vagy még több nap múlva? A földön vagy az égben? És hová lettek a hangok a torkából, hogy mindezt megkérdezze valakitől?

„Ő maga is így ment fel a lépcsőn még késő délután, gondolja, ilyen könnyeden és gyanútlanul. Akkor még nem voltak sokan, utcai ruhában tengtek a kíváncsi turisták. A bejáratnál elkérték Sanyi útlevelét. Az előcsarnokban idősebb nők ültek csörömpölő játékgépek mellett, orruk előtt színes ábrák szaladtak, mindenféle gombokat nyomogattak és karokat húzogattak…” – Sárfi N. Adrienn novellája