„Közöny” – mondtad közönyösen, ajkadhoz emelted a tele korsót és nagy kortyokban felhörpölted a jéghideg sör felét. „Ez a lényeg” – folytattad, koppant a poharad talpa az asztal lapján. „Úgy kell tennünk, mintha rá se hederítenénk semmire. Hogy ne legyen baj. Ha van közöny, akkor a szélsőségek, a gyűlölet vagy a nyálkás szeretet, elkerülnek!” – Matt-komoly a szemed.

Ujjaim között forró teásbögre, pislogok:

„Hát, nem tudom.”

Sánta féligazságnak tűnik ez az egész közöny-dolog. Viszont a minden igényt, elvárást kielégítő teljes igazság valahogy hiányzik a létezés tágas tárgyköréből. A legvalószínűbb, hogy teljes igazság nincs és soha nem is volt, vagy ha esetleg mégis volt vagy van, akkor hát, hol a fenében kéne keresni?

„Ha egyszer az életben az ember a tuti-biztos teljes igazság birtokába juthatna, akkor végre jóllakottan hátradőlhetne, és kellemes meggyőződéssel világgá kiabálhatná azt” – jegyeztem meg valami ilyesmit.

„Igen” – válaszoltad. „Pont, ahogy az öngyilkos merénylő húzza meg a derekára kötözött detonátor zsinórját. Igazság életre-halálra. De inkább csak halálra” – legyintettél.  „Nem lenne hosszú életű a tag!”

Átnyúltam a gőzölgő teám felett az asztal másik oldalára, két kézzel markoltam meg a korsódat, jólesőt kortyoltam a jeges sörödből.

Nevettünk az egészen, a közönyön, az igazságon, mert mi mást lehet csinálni.

 

 

Kavics koppan mellettem, ahogy ülök a sziklán, aztán még egy és még egy, egész közel a combomhoz.

Rossz előérzetem támad.

Sejtem, mi készül odafentről.

„Közöny” – mondom magam elé halkan, mintha a kiejtett szóval ki lehetne csikarni magát az érzést és ezzel együtt el lehetne hessegetni a vészjósló valóságot.

Bajban vagyok.

Az előbb még az utazók önfeledt szabadságérzete ringatott, most meg összeszűkült gyomorral gubbasztok a hegytetőre vezető ösvény szélén, a kopár hegyek ölelte festői kisváros felett.

A szívem a félelem ütemét dobolja.

Csodálatos a szél, a víz és a fagy formálta gránitsziklás táj, kristálytiszta a langymeleg, őszi levegő, remek kaland volt a gyaloglás a kolostorig meg vissza.

Az úton találkoztam egy kisebb társasággal.

„Egyedül?” – Mér végig egyikük, ötvenes, helybéli nő, megrökönyödve.

„Igen” – mosolygok. „A Balkán teljesen rendben van” – emelem a hüvelykujjam.

A nő bólint, persze, rendben van, „Na, de egyedül?” –  Arcán az érthetetlen idegenséggel összetalálkozók zavara.

Naplementére, és a már messziről hallható harangzúgást követő müezzin elnyújtott énekére értem vissza a kolostortól a település szélén magasodó hegy lábáig.

A táj egyre teltebb színekben fürdik, sötétkék és rózsaszín az ég, vörösödnek a legömbölyített sziklák, sárgán csillog egy városi, ortodox kupola, „Allah akbar” – áradnak az imára hívó hajlított hangok az egykor sok bajt megélt, azaz gazdag történelmű, mára már békés vidék felett.

Multikulti.

Utazók paradicsoma.

Finom a kaja, budget a szállás.

Kaptattam felfelé a naplementében a hegyoldalon, amikor feltűntek a hegy tetején álló elhagyatott vár közelében kiabáló nyolc-tizenhat év közötti gyerekek.

Hamar kiszúrták maguknak az éppen feléjük közeledő magányos célpontot. Figyelmük, mint a tank csöve, rám szegeződött, testük támadóállásban, és a karjuk már lendült is.

Ha most itt lennél, biztos nem történne meg az, ami éppen történik, így, hogy egyedül vagyok, mert te magas vagy, erős, de főleg az, hogy férfi.

A tervből, hogy így a nap végére, levezetésnek, felfedezem magamnak a hegytetőn lévő vármaradványt, már biztos, hogy nem lesz semmi. De ez most a legkevesebb.

Kövek pattognak körülöttem.

Hátat fordítok a támadóknak, hátha ez a közönyös magatartás kivívja az érdektelenségüket, de hiába.

Erőt veszek magamon, felállva szembefordulok velük. Vagy húsz méterrel feljebb, újabb dobásra készülődnek a sziklakiszögellésen.

Tucatnyi elvadult gyerek.

Mosolygok és intek feléjük, kiáltom helyi nyelven, hogy jó napot, talán így, ha feltűnik nekik, hogy hús-vér ember vagyok, aki békével jött, akkor békén is hagynak.

Visszaintenek, arcukon gúnyos vigyor, "Helló!" – mutál a hangjuk, röhögnek nyúlósan, és már repül is az újabb kő, elhajolok előle, rájuk kiáltok és nemet intek:

„Elég!”

Röhögnek.

Visszaülök a sziklára, nekik háttal. Összekucorodva, sapkámat mélyen a fejembe húzva imitálom, hogy – közöny. 

Mély levegő, hogy kicsit ellazuljak, csiholom magamban az elveszni készülő szabadság érzést.

Akkor is csodálatos ez az imaének átjárta táj.

Kavics csattan a hátamon.

Ütés a tarkómon.

Nem mozdulok.

Befeszülök.

Alig néhány centire tőlem öklömnyi kő pattan erőszakos dübbenéssel a szikla sima felületére.

Úgy hullámzik bennem az utazók szabadsággal átitatott derűje és boldogsága a tettetett közönyön át az indulattal megrakott haragba, a haragon át a gyűlöletbe, ahogy egy konzervgyár vált szükségállapot idején, egyik pillanatról a másikba, az élelmiszerről a lőszergyártásra.

Jeges hidegség áramlik minden tagomba.

Másodpercek...

És már nem érzek semmit.

Mozdulok, mint a gép.

A lendület, amellyel felpattanok, az akarat és elszántság, amellyel cselekedni készülök, nem az enyém. A torkomon kiszakadó csatakiáltáshoz sincs közöm. Öklömnyi kő-fegyver a kezemben, a mindennapi életet szabályozó határok, normál-keretek nélkül állok szemben egymagam az ellenséggel, amely most, váratlan reakcióm láttán, visszahőköl a sziklapárkányon.

Ha bárki kérdezné, hogy készül a háború:

Hát így.

Önműködőn moccannak az ösztönök, a tudat elborul.

Viszont pont olyan váratlanul és akaratlanul tér vissza az öntudat a testembe, mint ahogy az előbb távozott. Talán egy másodperc sem telik el onnantól, hogy felpattanok, harcra készen állok, addig, hogy hirtelen megértem, felfogom a kő súlyát a kezemben, érzem a mozdulatomba meredt féktelen indulatot, és abban a pillanatban szélsebesen fut át az agyamon a tettek minden borzongató, megváltoztathatatlan következménye, amitől az ujjaim elernyednek. Hagyom kigördülni közülük a követ, és már rohanok is, de nem felfelé, a bosszú irányába, és nem is a túl könnyen támadható kavicsos ösvényen lefelé, hanem a hegyoldal sziklái fedezékében, azok között ugrándozva menekülök a folyamatos kőzápor közepette a beláthatatlan következmények, az értelmetlen vérontás, a háború elől, a város felé. Felszabadult vagyok, szinte boldog, győztesen menekülök, tudom, hogy életem egyik legjobb döntése ez!

Ha most itt teremnél, beülnénk egy bárba, és elmondanám, mi jutott eszembe.

Az, hogy valami nem stimmel ezzel a közönnyel.

Ki kell vizsgáltatni! El kell altatni, műtőasztal, szakszerű mellkasfelnyitás, és mindjárt látszik, mi az, ami hiányzik belőle.

Például az empátia.

Fejlett már a technika, majd valami robot beülteti neki precízen a hiányzó alkatrészt.

Empátia-implantátum.

Ha pedig valami túlteng odabent, a közöny testének zugaiban, például az önzés, azt kioperálja a robot vagy egy éppen ráérő sebész, mint a daganatot, jöhet a tű, cérna, összefércelik hamar, aztán egy-két hét szanatórium, pihenés és séta a zöldben, és már kész is minden közönyök legjobbika, az igazi, az isteni, ami egészséges távolságtartást biztosít az élők köreiben, és bevezeti a meg nem támadás íratlan szabályát.

Azt mondanád, ez nem rossz ötlet, kezdhetem is a boncolást, altatást, operációt vagy amit akarok, te meg addig kérsz még egy sört, mert nem kockáztathatod a kiszáradást!

Majd két kézzel megfogom a frissen kihozott teli korsódat és leszürcsölöm az ital habját, pár korty a keserűségből, és máris minden sokkal könnyebb.

Nevetünk, mert mi mást csinálnánk.

Este, valahol a bazársornál, a Charshi mecset közelében beülök egy étterembe. Szokatlanul zsíros nekem a sajttal töltött marhahúspogácsa, de valahogy vissza kell pótolnom az ijedtség által vesztett energiát.

A háborúnak van belső formája is.   

Belháború.

Aminek a lényege ugyanaz lehet, mint a külsőnek, csak kevesebben halnak bele, vagy hát legalábbis apránként, nem pedig tömegesen.

Családias.

A belső háborúban az a rosszabb a külsővel, a "rendessel" szemben, hogy ha az egyszer elkezdődik, márpedig elkezdődik, akkor sosem ér véget.

Végtelen játszma, folyton változó szereplőkkel.

Kakasok kukorékolásától zeng a falu.

„Milyen falu?!” – kérdeznéd. „Ne gondold túl a dolgot, csak egy amolyan átlagos falut képzelj el” – mondanám. Örökké fantáziálsz – húzod a szád, de nem adom fel.

Macska ásít a kerítés kőoszlopán, beugrik az udvarra, a kutya fektében mordul rá. Mozdulatlan ködfátylak lebegnek a termőföldek felett, dolmányos varjak kárognak a magasban, masszív ágfészkeik mellől. A macska a ház ablakpárkányára szökken, a függöny ráncos mintáin át látja a szobában nyújtózkodó alakot, mire ő maga is nyújtózik egy hosszút, megkordul a gyomra, tudja, nemsokára kap enni. A házban motozás, ébredeznek a lakók, indul a nap. Évszázados rutin szerint zajlik az első ránézésre idillinek tűnő mindennapi élet. Ami egy ideig lehet, hogy valóban idilli volt a múltban vagy esetleg majd az lesz, valamikor a jövőben, de a jelenben, furcsamód, soha nem az. Takarosak a falu házai, virulnak a kertek, hamvas-friss gyümölcs és zöldség színezi őket, van csinosra meszelt templom, kocsma és kultúr, és van munka is meg kis iskola.

De a látszatidillből keserűségek buggyannak elő.

Mert valakinek mindig van egy valaki felé irányuló sértő mozdulata, mindig akad egy kimondott szó, ami jobb lett volna, ha inkább bent marad, vagy egy visszanyelt mondat, ami jobb lett volna, ha adott pillanatban kijön. Olykor durva, másnak tulajdonított gonosz gondolat fészkelődik egy dühödtre vörösödött fejben, vagy akár a sok mindenre képes irigység sötétlik egy feszültségtől vibráló szempárban. És már vége is a talán eleve csak a képzeletben létezett felszabadult, cserfes idillnek, és jönnek a terjedő üszkösödésre hajlamos keserű hallgatások.

Innentől már nem bírnád cérnával, ha mindezt neked mondanám, elvesztenéd a fonalat, és rákérdeznél, hogy mégis, mi a keserű ég nyilát akarok mondani ezzel az egésszel!?

Hát várjál!

A belháborút magyarázom éppen.

Szóval kibuggyan a sértett emberi szívből a szófukar keserűség, és elindul, mint egy horgokkal felszerelkezett kúszó növényi kacs, amely a fényt, az életet óhajtva fogást keres a külvilágon. Útnak indul a keserűség, és maga körül tapogatódzva, szimatolva kutatja az ellenséget a határban, a szomszédban, a gyárban, a hivatalban, a családban; és a baj rég nem az, hogy megtalálja-e vagy sem az ellenséget, de egyébként persze, hogy megtalálja, hiszen ez az akarat hajtja, hanem éppen csak az a baj, hogy egyáltalán elindult keresni azt.

A legnagyobb baj a keresztül-kasul cikázó, rejtett láncreakció.

A Macska egyszer csak észreveszi, hogy a Kutya mostanában gorombáb vele, mint szokott. Nemrég erősen ráharapott a hátára, akkor valami roppant, és ő azóta alig érzi a hátsó lábait. A Kutyának az tűnik fel, hogy mostanában nem foglalkoznak vele annyit, mint régen, az utóbbi időben meg sem érintette senki, az ételt is csak elé lökik. A Fiú szabadidejében inkább hallgatózik a házban és a ház körül, minthogy játsszon a Kutyával, vagy a szomszéd gyerekekkel. Hallgatózik, hátha elkap egy-egy elejtett szót, hátha ráérez, mi az, amiért olyan furcsa most itthon minden. Talán ő maga csinál valamit rosszul, és mindenki őrá neheztel. Az Anya titokban szaglássza az Apa levetett ingeit, idegenséget érez bennük, gyanú mardossa, egyre gyakrabban gondol arra, hogy mindennek másképpen kellene lennie, inkább tanult volna, minthogy férjhez megy, a munka örökké elborítja, az élet kilátástalan, neki nem ezt ígérték. Az Apa mérges, mert a vacsora egy ideje mindig hideg és sótlan, próbálja értelmezni az Anya mély sóhajait, az élettelen kéz elutasító mozdulatát, hát hová lett a régi odaadás.

"Na!" – veti oda az Apa feszülten az Öccsének, mire az Öcs lelke mélyéből felszivárognak eltemetett, egykori sérelmek. Az, hogy a Bátyja többet kapott örökségben, férfi vonzerőben, az egész életben, az, hogy üzemvezető a gyárban, míg ő maga földműves.

A Lány utálja a kiskamaszkorba lépett Fiút, a testvérét, mert hallgatózó spiclinek, kíváncsiskodó kis szarosnak tartja. A Lány szabadságot követel, mert ő már nagylány, de valami erő húzza vissza ide, ebbe a porfészekbe, fojtogatja itt minden, kezeit a saját nyaka köré fonva, sípolva mutatja az Anyának, hogy megfullad. Az Anya csendre inti, a Lány fojtottan kiált, hogy azért az Apa, aki egyre szigorúbban bánik vele, meg ne hallja: „Én ezt itt nem...!!” A Lány érzi, és végtelenül taszítja, ahogy az Anya gyűjti és gyűjti az ismerős és ismeretlen eredetű szomorúságokat, mint más a pénzt. Hogy ha majd egyszer sok lesz belőle...

Nagyapa már csak hallgat. Mióta meghalt Nagyanya, nem szólal meg, csupán az kattog a fejében, hogy vége mindennek, és igaz se volt semmi se. Látja maga előtt a felesége aszott csontkezét, ahogy végső búcsút int neki a halálos ágyán. Időnként, ő is felemeli a kezét a hintaszékben, int az élőknek, az életnek, búcsúzóul, de az élet attól még, hogy búcsút intenek neki, nem akar elmúlni, a halál meg, mint a késésben lévő vonat, csak nem akar befutni. Hát nincs jól a világon semmi se.

Az Anya súlyos beteg lesz, az Apa alkoholista, az Öcs visszaeső öngyilkos, a Lány terhes a titkos szeretőjétől, ő marad, a szerető nélkül, egyedül a gyerekkel, a gyűlölt faluban, a Fiú pedig elkerül a szeretett faluból az idegen városba, és nem jön vissza többé. Nagyapa hiába óhajtja a halált, még mindig él; a lebénult Macskával a szomszéd kutya végez, a Kutya elvadultan járja dühödt köreit a kerítés mentén és jobb híján levadássza az udvar csirkéit.

Pedig lehetne másként is, de nem lesz.

 

 

Hatalmas gránátalmát feszegetek a közös konyha mosogatója felett. Az ínycsiklandó vörös-húsos magvakat üvegpohárba gyűjtöm. Az a terv, hogy elcsipegetem őket még lefekvés előtt. A Balkán mennyei ajándékai.

Nyers halszag terjeng a nappali-konyhában, nemrég vacsoráztak az apartman másik szobájának lakói: fiatal pár, három év körüli kisgyerekkel. Szőkék mind, pirospozsgásak, kék szeműek. Most a nappali részen ülnek, ismerős a nyelv, amit beszélnek, azt mégsem tudom megállapítani, hogy a két lehetséges ország közül melyikből valók. Amelyiket a közelmúltban lerohanta a másik, vagy amelyik lerohanta amazt.

Az jut eszembe, miközben nekik háttal, őket hallgatva kanalazom a pohárba a magvakat, hogy szerintem oroszok. Talán mert annyira tej-szőkék. Vagy mert olyan nyugodtnak tűnnek, nem látszik rajtuk olyasmi, hogy őket megtámadta volna bárki is nemrég. De mondjuk, ha oroszok is, miért lennének feltétlenül annyira nyugodtak. Nem tudom. Miért nem kérdezem meg tőlük, nincs abban semmi rossz.

Leöblítem a kést, a kanalat, itt az alkalom, kicsit azért hezitálok, nem is tudom, talán ez tolakodás, de miért ne, feléjük fordulok.

Ezzel egyidőben áll fel és lép elém egy morzsás tányérral a kezében a fiatal nő, barátságos mosolya engem is mosolyra sarkall.

„Honnan jöttél?” – előz meg, egészséges arcán őszinte érdeklődéssel.

Megmondom.

Nem várja meg, hogy visszakérdezzek:

„Mi Ukrajnából.”

Úgy akadok el, mintha erre nem lehetett volna számítani. Leteszem a pultra a magokkal teli poharat.

Nézem őket: a lányt, a dohányzóasztalon játékvonatot toligáló kisfiút, és az apját, aki alacsony fotelban ül és játékosan magyaráz neki valamit.

„Alexnek rossz a látása, nem vonulhatott be” – mutat a lány a férjére.

„Hála Istennek” – mondom, zavarba jövök, visszaszívnám: „Nem úgy értem, vagyis...”, a lány bólint, érti ő, felesleges magyarázkodni.

„Annyira sajnálom...” – sziszegek, érzem a szó nyomasztó súlyát, látom, hogy látja a bennem feltoluló, bent ragadt kérdéseket, de nem számít, mondja magától, amit ő akar, mintha a megosztás javítana a helyzeten:

Odahaza nincs víz, nincs áram, az Ukrajnában maradt rokonaik szenvednek, az oroszországi rokonaik értetlenek, a tényeket fülüket befogva utasítják el. Ők fél éve Németországba menekültek a gyerekkel. Van lakás, tanulási és munkalehetőség, a férje informatikus, a gyerek óvodás. Csak nem értik ezt a rengeteg papírt a németeknél, amivel örökké tele a postaládájuk: szolgáltatók, hivatalok, bank, mindenféle ügyintézés papíron zajlik, amikor Ukrajnában már minden digitalizált volt, a számlák és egyebek online érkeztek, mutatja a lány a telefonján a személyit, a jogsit, összemosolyognak a férjével, odahaza már műanyag kártya sem kellett, nemhogy papírok!

Sóhajtozom.

Egy mély levegővel készülök valamire, de magam sem tudom, mire. Arra, hogy meggyőzzem, biztosítsam őket afelől, hogy én valóban mennyire, de nem csak én, hanem mi mind, emberek, sajnáljuk őket és a hozzájuk hasonló ártatlanokat, még ha az országunk politikusai pont nem úgy politizálnak, mintha ez így lenne, vagy csak úgy csinálnak, mintha nem, mert balanszíroznak, vagy nem tudom, de az biztos, hogy csupa embertelen taktika, gépies manőver és rideg számítás az egész, de mi, többiek, és főleg én...

„Annyira sajnálom.” – nyögöm ki, kezembe temetem az arcomat.

A gyerek leveri az asztalkáról a vonatot a földre, szülei egyszerre nyúlnak a játék után, derűsen göcögnek a kicsivel.

Fújok egyet, leeresztem a vállam, lazítok:

„Hogy kerültök ide?”

Üdülni jött a család öt napra a langyos őszbe, ebbe az albán tengerparti városba, aztán mennek vissza Németországba.

„És hogyan lesz tovább?” – Kérdezem egész higgadtan, mint a kezdő riporter, aki azt hiszi, most bedobta az interjú legmagvasabb témáját.

„Ha vége lesz a háborúnak, hazamegyünk” – jelenti ki a lány.

Elnyílik a szám, egy pillanat alatt kiszárad a torkom, mire észbe kapok, már késő elkendőzni könnybe lábadt szemeimet.

„Aha, vége... Aha, haza...” – a pult felé fordulok, sűrűn pislogok, hogy a könny-köd eloszoljon, megmarkolom a gránátalma magvakkal teli poharamat, ég az arcom, a homlokom, mosolyogni próbálok, elköszönök.

Tiszta szemükben realista komorság, pirospozsgás arcukon valahogy mégis optimista derű játszik.

Elég lenne reggel nyolckor elindulnom a buszpályaudvarra, de már hatkor készen állok. Inkább korábban lelépek, csak ne találkozzak velük még egyszer.

Nem kockáztatok.

Lehúzom az ágyneműt, igyekszem rendben hagyni magam után a szobát. Óvatosan nyitok, lopakodom a bejárati ajtó felé, miközben automatikusan visszanézek. Az enyém melletti szoba ajtaja nyitva, a sötét háttér előtt a tejszőke kisfiú áll kisgatyában. Csalódottan mér végig, mintha megígértem volna neki személyesen, hogy ma mindenképp a játszótársa leszek, és lám, most köszönés nélkül elszököm. Mond is valamit, cérnavékony hangjában vád és indulat, intek mosolyogva, „szevasz”, de csak morcosan magyaráz, „nem értem” – suttogok, és finoman becsukom magam mögött a nappali udvarra nyíló ajtaját.

Visszanézek a kapun túlról, a földszinti bejárat felé kémlelek, nehogy a kisfiú utánam jöjjön. Távolabbról még egyszer visszanézek a helyi szokásoknak megfelelően több generációs, kisebb társasház méretű jókora családi házra, amelynek emeletén laknak a vendégszerető tulajdonosok.

Megkönnyebbülten trappolok az állomás felé, veszek egy frissen sült, még meleg túrós bureket. Gyalog fél óra a távolság, bőven van időm elsétálni.

Tegnap este óta forró a homlokom, mintha hőemelkedésem lenne. 

Nyugtatom magam, hogy a háztól, az ukrán családtól való távolsággal lassan visszanyerem majd a normál-langyos belső egyensúlyomat.

A háború kitörése után nem sokkal, egy spanyol város főutcáján vonul a békét óhajtó tömeg ukrán zászlókkal.

Követem őket a főtérig, ahol hangszóróból zene szól. Kik összeölelkezve, lelkesen énekelnek a verőfényes fesztiválhangulatnak engedve, míg mások sírdogálnak. Transzparensek hirdetik a történteket, friss híreket taglaló újságkivágások, a rombolás és gyilkosságok felkavaró képei.

Állok a téren lazán szóródó tömegben, behunyom a szemem, ritmusra ringatom magam, különös édes-keserűség ragad el: milyen jó nekem, és milyen rossz sokaknak, hála és sajnálat, öröm és félelem keveredik belül.

Érintés a karomon, két nő áll velem szemben.

Az idősebb szól hozzám, a szavak hangsúlyából, az asszony gesztusaiból érzékelhető, hogy valami biztatóval próbálna belém lelket önteni.

Jelzem, hogy sajnos nem értem.

Kicsit meglepődnek, de angolra váltva hamar tisztázódik a helyzet.

Az ukrán nő beavat a Lengyelországon keresztül való menekülésébe, kézenfekvő volt számára, hogy ide utazzon aztán a már évek óta Spanyolországban élő lányához. Előhúzza a telefonját, mutatja fotókon a városa lerombolt kerületét, ahonnan való, elindítja az utolsó videót, amit készített az otthonáról. Rábök a rázkódó-kapkodós felvételen a háromemeletes társasház üszkös, fekete, ablaktalan épületroncsának második emeletére.

Ott a lakása.

„Is it?” – hunyorgok zavartan.

„It is. It was.”

Forrósodik a homlokom.

Még látszik a felvételen a bőröndje alsó sarka, amit a törmelékeken húz maga után, majd képszakadás.

Közönyös-szomorkás, indulat nélküli, tárgyilagos belenyugvás ül anya és lánya arcán, ettől valahogy csak még inkább elborít a kétségbeesés.

„Várható volt ez, hogy előbb vagy utóbb...” – mondja a nő, a lánya megvonja a vállát:

„Nincs mit tenni.”

A halántékomon hevesen dobolni kezd egy ér.

Imbolygok.

Mintha a rögzítőkötelek, amik eddig legalább a saját bejáratú, önös jólétem stabil hitéhez kötöttek, ezekben a pillanatokban elpattannának.

Támad a veszteségérzet.

Meg valami különös szégyen.

Remegni kezd a gyomrom.

„Mi lesz így, mi...” – A hangom megbicsaklik, zavartan nézek rájuk és körbe, a szomorúan vigadó tömegre, toporzékoló indulat hevít.

„Minden rendben lesz” – lép közelebb a nő, ráteszi a vállamra a kezét, majd megölel.

Visszaölelem.

„Ne aggodalmaskodj!” – Mondja.

Gyenge vagyok, alig bírok visszabotorkálni a szállásomra.

A kolumbiai tulajdonosnő nem él a huzatos lakásban, csak a vendégek. Az enyémmel szemközti szobában egy angol turista, másikban egy cordobai matektanár lakik.

Két napig fekszem hidegrázással, lázzal. Nem bírok enni, még a szememet is képtelen vagyok nyitva tartani. A covidra fogom, de sejtem, hogy nem az. Nem bír el bárki bármit. Ennyi. Ha itt lennél, mert együtt utaznánk, a mellkasodra dönteném a fejemet, átölelnél, szuszogva aludnék el, és a megbomlott egyensúly hamar visszabillenne az örök jólét hitébe.

 

 

...Na, de a falu…

A ház népe.

Zajlik a szokásos, kívülről talán idillinek ható, belül azonban mérgezetten fortyogó belháború, tombol a szófukar keserűség. Állandó a szimatolás munkahelyen, utcán, családban, a külső ellenség után.

De váratlanul megjelennek idegen jelszavakkal idegen katonák, és így már máshogy alakulnak a dolgok, mint az általánosnak mondható belháború esetén.

A felesége nélkül maradt Nagyapa most ugyan pont nem akarna meghalni, mert a nehéz helyzetben az életösztön a halálvágy fölé kerekedik benne, de mégis meghal a régi, katonás idők rossz emlékeiből táplálkozó félelem okozta szívritmuszavarban. Az Apa féltékeny, mert az Anya körül egy jóvágású katonatiszt sündörög. A férjétől már régen elhidegült Anya idővel enged a közeledésnek, mert úgyis mindegy, és talán még mindig ez a legjobb megoldás. A Fiúnak megtetszik a katonásdi, könnyű kollaboránst faragni belőle. Az Apát elviszik valahová, és többé nem látja senki. Öccse elbujdos, de megtalálják, és úgy megverik, hogy valami elmozdul vagy összetörik a fejében és bolond lesz. A Lány teherbe esik valamelyik jövevénytől, később, miután lecseng a tombolás, és kialakul egy másik diktatúra, külföldre szökik a kisfiával, és éli a szégyentől nehéz lelkű, traumatizált áldozatok csendes életét. A Kutya a káosztól megzavarodva megfojtja a macskát, őt és a szomszéd kutyát a katonák lövik agyon, a csirkéket, nagy röhögések közepette vadásszák le az ölni tanuló, részeg fiatalabb katonák.

Zaj után csend.

Az Anya marad a kifosztott házban. Az Öcs csak ül a ház előtti kispadon, bámulja az udvart, véres nyakú, rohangáló csirke végtelenített mozgóképe fut az agyában, az állat feje a sárban hever, a szemek csukva vannak rajta, éles, krákogós röhögés visszhangzik a homloklebenye mögött, röhög ő is, az Öcs, kotkodácsolva, ugatva. A Fiúról semmi hír, a Lány néha ír pár közhelyes sort Anyjának a távolból.

A falu sebei lassan gyógyulnak.

Éled az élet.

A túlélők házakat foltoznak, koporsót barkácsolnak és ágyat, krumplit vetnek és ruhát varrnak.

Lassan, óvatosan bomladoznak ki újra az idill iránti vágyak.

A termőföldek felett ködök lebegnek, varjak kárognak masszív ágfészkeik mellől.

„Ki tehet minderről?” – kérdezném tőled, ha mindezt neked mondanám.

„A csirkék” – vágnád rá cinikusan.

Szórakozottan pöckölgetnéd mutató- és hüvelykujjaddal a söröskorsó szélét. Némán, elgondolkozón hallgatnánk ezt a tompa csengést.

„Értsed meg” – mondod valahol, valamikor, évekkel előbb, talán egy bosnyák temetőben, Szarajevóban, a hófehér sírkövek között ácsorogva, amelyek mindegyikén ugyanaz a holtak elhalálozási éve –, „értsed meg, hogy nem való az embernek a háború! Az ember maga a háború!”

De mondhattad volna ezt Kambodzsában a vitrin mögött őrzött koponyahegyek előtt, Pesten a Duna-parton, vagy egy jelenleg éppen kellemes hangulatú, de egykor elképzelhetetlenül kegyetlen, polgárháború dúlta spanyol városban. Bárhol! Ebben nem lehet tévedni!

Meg azt is mondod valahol, valamikor, bárhol, mélyen a szemembe nézve, mintha csak megkésett szerelmi vallomásra készülnél, hogy higgyem el, amíg van ellenségkép a fejekben, addig van harc is! Ha van harc, van munka is, a munka pedig, ugye, szabaddá tesz! Nemesít! Ezt megmondták, leírták. Vagy ha igazából nem is nemesít és szabaddá sem tesz, legalább nem fogsz gondolkozni, mert egyszerűen nem lesz rá időd! És ha nincs idő és nincs gondolkozás, akkor aztán elhiszel bármit, amit hevesen állítanak, megkapod a motiváló ellenségképet, így dolgozva harcolsz, harcolva dolgozol, míg el nem jön valami még nagyobb hazugság, aztán egy még annál is nagyobb, aztán az egész tákolmány korhadtan omlik rá a következő, és a következő utáni generáció fejére!

Az egésznek nincs semmi értelme.

Jeges vodkanarancsot iszunk.

Röhögünk, mert mi mást lehet csinálni.

Tényleg, van olyan is, hogy nem idegen katonák érkezése borítja fel a ház népe alattomos belháborúit, hanem a szomszéd.

A szomszéd megáll az ajtódban, és azt mondja:

„Te rohadék, büdös gané! Te aljas szemétláda! Alattomos féreg! Te vagy az Ellenség!”

Neki ezt megmondták, hogy így van, és aki mondta, az biztos forrásból tudja, tehát ez igaz.

Tévedett, amikor húsz évig együtt járt veled gombászni, meg ultipartizni, vagy együtt őriztétek egész addig a határban a marhákat.

A szomszéd nem üres kézzel áll az ajtódban.

Vasvilla van nála.

Balta.

Tőr.

Machete.

Hiába is tiltakoznál, ő pontosan tudja, mire készülsz ellene, ezért alaposan felkészül a készülésedre, és mivel azt is tudja, hogy miattad van minden, ami nem jó, ezért nagyon mérges rád. Gyűlöl, mert régebben nem tudta, ki vagy valójában, hazudtál neki, gyűlöl, mert veszélyes vagy, a családoddal együtt egy sunyi patkány, aki csak az erejét gyűjti, és amikor ők, a jók, épp nem figyelnek, akkor majd támadsz, lecsapsz és elpusztítod őket.

Ezért kell most megelőző csapást mérni rád.

És mindketten, előbb és utóbb, hülyén haltok meg.

Te most azért, mert nem tudtad..., ő meg majd azért, mert azt hitte...

Ha nem az átmosott agyú szomszéd, hanem egyenesen az ellenségképgyártó-apparátus jön érted egyik éjjel, akkor legalább nem otthon halsz meg, esetleg éppen azon szeretteid szeme láttára, akiknek egy életre beakadna a szomszéd által elkövetett gyilkosság látványából fakadó trauma, hanem börtönben vagy valami továbbképzőközpontnak álcázott haláltáborban.

Kuncogok magamban.

Böföghetnékem támad.

Az ablakon át látni a bazársor fényeit és a tompán megvilágított minaretet.

Rád gondolok.

Intek a pincérnek, kérek egy pohár sört.