Ugrás a tartalomra

 

Búzagyerek

Tátott szájjal, kiszáradt torokkal guggol mellette, erősen nézi, hátha moccan, hátha elcsípheti a növekedés pillanatát. De mozdulatlan. Mutatóujját a kalaphoz érinti, megkopogtatja egészen zsíros tapintású, kemény felszínét. Végighúzza rajta az ujját, aztán kezét ölébe ejtve nagy akarattal hunyorgat rá. Rá, akire azt mondta az óvó néni múltkor: se nem növény, se nem állat. A gomba – az gomba.

Esett az este, a papa azt mondta, ilyenkor a gombák megemberelik magukat, és egyik pillanatról a másikra kinőnek a felázott földből. Az egyik pillanat most van, a másik meg rögtön utána, egy nap alatt rengeteg ilyen pillanat van, gondolta, és mereven bámulta a mozdulatlan vargányát, amelynek őzbarna, húsos kalapja van, és alatta a fekete földből kinyúló érdes tönkje.

Egyébként őrá is mindig mondják, milyen sokat nőtt, de ő ezt sosem látta. Kérdezte a papát, látta-e már a növését, de azt válaszolta, hogy azt nem lehet látni, csak a mérce mutatja meg; és az is, hogy ha a bungiban lábujjhegyre áll, akkor már meg tudja érinteni a szögre akasztott gumicsizmának a talpát, amit tavaly még nem tudott megcsinálni. A mama meg azt mondja, ahogy megy az idő, nemcsak láthatóan egyre magasabb lesz, de egyre többet is fog tudni a dolgokról, mert ez a dolgok rendje.

Jó, hogy van ez a „dolgok rendje”. Olyan sok
minden
van benne. Meg izgalmas is.

Ez a gomba nem akar nőni egyik pillanatról a másikra. Vagy például az is lehet, hogy ez már egy teljesen felnőtt valaki, aki nem tud tovább nőni, és pár pillanat múlva megöregszik, összeráncosodik és meghal.

Nézi a gombát, amely se nem növény, se nem állat, hogy ha már egyszer nem nő, akkor haljon meg itt és most, a szeme előtt. Vakargatja a térdét, gondterhelten sóhajtozik, a gombán nincs változás. Nyúl a kalapért, hogy akkor letöri a tönkről, de a ház felől a mama kiáltása hallatszik: – Ebéd, Istike, gyere be!

Feláll, nem veszi le a szemét a kalapról, gyerünk, gyerünk! noszogatja, mint a kedvenc versenyzőjét a cél előtt, de semmi. Lendíti szandálos lábát, most pontot tehet az öreg gomba utolsó pillanataira, de végül mellérúg, megkegyelmez, hátha mégis fiatal még, és nőni fog, csak most pont pihen vagy alszik. Jó volna megkérdezni tőle, miért nem nő, vagy mi a baja. Lehet, hogy túlitta magát esővel.

 

A felnőttek közül a legokosabbak tudnak beszélgetni a fákkal, és értik, mit mondanak az állatok. A papa ilyen. Okos ember. Olyan, hogy ha felnéz az égre, int a szélnek meg a felhőknek, akkor azok rögtön tudják, mi a dolguk. Nem húznak ujjat a papával, azt teszik, amit parancsol nekik. A tehén meg kitér az útjából, ha jön vele szemben, mert a papával nem mer kockázni. Packázni. Egyszer egy juharnak súgott valamit, mire a juhar megrázta a leveleit. De a papa nem árulta el, mit súgott a fának. A papa titokember.

A mama nagyon finomakat főz; tisztességes, jó asszony, ezt mondják róla a faluban. Valaki azt is mondja, hogy nagyon sokat kell lenyelni neki. Ezt nem tudom, hogy látják, már sokat figyeltem evés közben, szerintem nem nyel többet, mint bárki más. Szokott olyan lenni, hogy a papa elkezd kiabálni a mamával: Nem úgy van az, asszony, azt én mondom meg!!! A mama olyankor elfordul, és zsebkendővel törölgeti a szemét. És aztán minden úgy lesz, ahogy a papa akarja. Mert ő az erősebb. Ez is a dolgok rendje. 

A papa szokta mondani, a legfontosabb, hogy az ember a félelmeit felszedje és felhasogassa magában, ahogy a rothadt parkettát a nyers betonról. Mert a félelem amolyan női dolog. Nagyon vicces, amikor a papa utánozza a nők ijedős sikongatását.

A kocsmában a papa egyszer felemelte az ujját, és azt kiabálta:

– A szúnyog, bár mi tagadás, vért iszik, mégsem vért pisál!

Mindenki nevetett, a kocsmáros Zsuzska is, pedig ő valami miatt sokszor haragszik a papára, nagyokat csap a kezére.

Olyanokat is kurjantott már a kocsmában a papa, hogy Ha egy madár ráül az ember vállára, emberszagú lesz a madárnak lába, sej, kis angyalom, csókolom a combod tövét, retyetye, és akkor is mindenki nevetett, a Zsuzska furcsán elbiggyesztette a száját, mindenki ivott, én is, málnaszörpöt. Megkérdeztem a papát, mi van akkor, ha nem a madár ül az ember vállára, hanem az ember ül a madár vállára. Erre ő nagyot kurjantott, és azt énekelte, Ha ember ül a madár vállára, sej, a madárnak giliszta nő a segge likába, sej, retyetye, és még jobban nevetett mindenki, én is, a papa meg elkapta a Zsuzskát, szorította, markolászta az ölében, a Zsuzska meg kapaszkodott a papa erős karjába és sikoltozott.

A papa a legerősebb a kocsmában, de az egész faluban is. A nénik olyan pironkodva néznek rá, a papa megpaskolgatja őket, ettől meg még inkább elpironkodnak.

A papa csinálta meg úgy a kerítést, hogy ne lehessen belátni rajta. Fekete lapokat rakott belül a kerítés léceire, úgy, hogy kihúzott felül egy madzagot, és ruhacsipeszekkel rácsíptette a lapokat. Így nem lehet belátni az udvarra. Kérdeztem, miért nem jó, ha belátnak. Rákoppintott a fejemre.

A szomszéd gyerekekkel az utcán szoktam találkozni. Feri a legidősebb, azt mondta anyura, hogy a környék legnagyobb kurtiszánja. Kérdeztem tőle, mi az. Nevetett. Amúgy tudom, mi az, mert benne van a szóban: kurta szán, ami nem ő, csak van neki, rosszul mondta a Feri. Kurta, mert egy kicsi nőnek nem kell nagy szán télre. Hülye ez a Feri. A kisebbek meg azt szokták kiabálni, hogy apukám megitta az eszét, azért akadt fenn a fán és himbálózott napokig. A felnőttek meg azt mondják, a máját itta meg, nem az eszét. A himbálózás a fán meg nem is úgy volt, azt mondta a mama. A felnőttek tudják az igazat, a gyerekek még buták. Olyat is mondanak, hogy zabgyerek vagyok. Jó, nem zavar. Kinevetem őket, azt kiabálom, hogy búzagyerek vagyok, búzagyerek! Így már együtt nevetünk.

Tudom, hol van apu sírja, de csak néha megyek oda a mamával. Olyankor viszünk kapát és öntözőkannát, gondozzuk a sír földjét, a benne növő virágokat, amiket még a mama ültetett apunak. Apu a mama fia.

Anyu régóta kórházban van, mert olyan baja van, hogy nem jöhet ki onnan. Nem engedik, hogy meglátogassam. Lehet, azért, mert elkapnám a baját tőle. Nem is emlékszem anyura, túl kicsi voltam, amikor a kórházba vitték. Csak mintha a hajára emlékeznék, ami barna volt és hullámos, de az is lehet, hogy el akarják titkolni azt, hogy nincs is a kórházban, és hogy egyáltalán nincs is anyu, és igazából az én anyukám a mama. Nem lenne baj, ha így volna, nem tudom, miért titkolják. Meg hogy akkor hol van a kurta szánja, amiről a Feri beszélt? 

Apu nem tavaly halt meg, hanem eggyel előbb. Akkor két éve. Én négyéves voltam akkor. Négy és fél. Egyszer, amikor kijöttünk a boltból, mert magával vitt, kézen fogva mentünk a főtérre, ott kibontotta a jéghideg üveget, sör volt benne. A téren van egy göcsörtös tölgyfa, apu nekitámaszkodott, az üveget nekikoccantotta a fa törzsének, akkor szervusz, mondta neki az elzsibbadt nyelvével, aztán ivott az üvegből, sok sör mellé ment, végigszaladt az állán, lecsöpögött a fűre. Sokáig vártam, hogy válaszoljon a fa valamit apunak, valahogyan, de meg sem moccant. Csendesen állt, nem fogadta el apu köszönését. Vagy lehet, nem hallotta jól. De inkább az, hogy szóra se méltódtatta apu köszönését. Haragudtam a tölgyfára. Szerintem azért halt meg apu olyan hamar, mert nem volt olyan okos, mint a papa, aki meg már hatvan- évesnél is több, és ugyanazt iszik, mint apu, és még mindig él. Nem issza meg a máját. És tud beszélgetni a növényekkel meg az állatokkal is. És tud parancsolni a felhőknek és a szélnek. Meg a mamának is. Ez a dolgok rendje.

Pici csigák rágicsálják a bokrok leveleit, csak lassan esznek és keveset, de a mama haragszik rájuk, mert sokan vannak és egyre többen, és így együtt nagy károkat csinálnak. Kettőt elrejtettem a tenyeremben, amíg a mama agyontaposta a többieket, aztán visszaraktam a kettőt a bokorra, jó nézni, ahogy rágicsálnak. Egy meg egy az kettő, ez biztos, és a többi számokat is tudom, egész tízig.

Egy cincér, amikor közel tartottam az arcához az ujjamat, cincogva megugatott. A mama nem hiszi el, hogy a cincérek tudnak ugatni, pedig tudnak. És a papa is tudja, hogy tudnak. A katicák szeretnek csipkelődni, mielőtt rákakilnak az ember bőrére.

Egyszer, amikor még apu itt volt, a kinti asztalon maradt egy sörcsepp. Odament hozzá egy hangya, beledugta a csápját, aztán a fejét, egy ideig lefetyelte a sört, de akkor észrevette, hogy ez sör, nem víz, ki akarta belőle húzni a fejét, de nem bírta. Rászorult a fejére a sörcsepp. Egy hangya túl kicsi még felnőtt korában is ahhoz, hogy sokáig éljen. Az él soká, aki nagy és okos.

Ha majd nagy leszek, én is sokáig fogok élni, de addig még rengeteget kell iskolába járni. Csak sört nem szabad inni, mert az megeszi a májat, és nem szabad túlzottan megöregedni sem, mert akkor belefonnyad a földbe az ember, vagy jön valaki, aki lerúgja a kalapját és eltöri a tönkjét.

 

Majd megkérdezem a mamát, hogy végül is akkor ő-e az anyukám. Megmondom neki, hogy nyugodtan megmondhatja, mert én nem haragszom érte. Ez is olyan, hogy a „dolgok rendje”.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.