Citera, okarina, elektrosokk, lófog…

Csont-kulcs, kulcs-csont, rókafog, gong!

Gong! Ü! Gong! Üüü! Ü! Gong!

Citera, mobilis fájdalom, fókafog…

(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)

Fesztivál-mocsár… Mocsár-fesztivál…

Dalok: csontra, kőre, nyavalya- és bordatörésre…

Második fejezet.

Zen kertben, ha szenderegsz

S fejbe vág egy nem-kereszt:

Zeng az erdő, zeng a nesz,

Zeng az elméd, szleng a szesz…

Egy pszichoféreg bent ragadt: motoz, mászkál, rágcsál a csontjáratokban… Zsibbadás úr zsibbaszt és szúr, fémes-szálkás dörzsi, selyem és drót keveréke is jár vele… Vonatkoztass el, ne gondolj rájuk folyamatosan! – Lazíts, óvakodj… Jöjj, kalcium, jöjjjjj…

(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)

Fesztivál-mocsár… Mocsár-fesztivál…

Dalok: csontra, kőre, nyavalya- és bordatörésre…

Most, a férfiban élő (egyik) leány is felébred.

Apácában lakozó művésznő (és fordítva), csuklyás kártyázók,
maszkos kurvázók… Meztelenül imádkozó zárdás kisasszony,
erotikus „antik” poszterre (később) vért köpő buja feleség, írók,
bohém megszállottak múzsája…

Az Irodalmi Jelen rendhagyó lapszámbemutatójára szeptember 29-én este nyolc órától kerül sor a Nyitott Műhelyben.

Az örömpörkölt idén nyáron is odakozmált

Nagy Zopánt, a neoavantgárd mesterét Simon Adri kérdezte Látens című regényfolyamáról, a rendhagyó szövegkezelési technikákról.

„A sétálóutca teljesen üres, az eb immár fölfúvódott, és a talajtól nyolc-tíz centire lebeg. Kisvártatva már másfél méter magasságban van, mint egy spárgával az oszlophoz kötött, fekete lufi, vékony görcs-lábakkal…” – Nagy Zopán regényfolyamának újabb része.

„Ő volt az a Kóbor Tódor, aki hajdanán egyszerre kirándult és mártogatott, nadrágszíjait szította a vad szélben és galoppozott, ügetve öntött ürgét szívesen, ráadásul dörzsölve is volt szerencsés a szoknyások próbálgatása közben: timsóval, sebbel, gézzel, vérrel, borostával, szeszbetéttel, eszméletlen szentbeszéddel, szóval (v)egyszerűséggel elegyen, majdhogynem natúr-nászosan. Ó, szoknyanász az avaron…”

„Amint a folyékony bátorsággal járó kiadásokat számolgatta, a melldüllesztő piccolóját, mint a csapat legapróbb és legfurább tagját sem állítva pellengérre, gondolatai a merész korsók irányába kalandoztak.”

„A szakadék menti köveket már kora délelőtt ellepték az idősebb nudisták. Az utazó (talpig-nyakig feketében) közöttük lépdel, majd modell-kutyájával együtt letelepszik – és elkezdi könyvművészeti akcióját. A tengerben többrétegű ruházattal megmerülve, frissen megjelent metanyelvi kötetével guggolva mélyre, az egyre átázottabb könyvlapokkal lapátolva hullámok csapásait: »rituális tornagyakorlatokat« végez.”

„Ott pedig ki is közeledik? A távolibb jelenből a tovább-redőződőként ismert mono-töredezett dobhártya-zizegés feltaláló (ő: Piaras Uaruhaha), aki többek között Naul & Santi megvezetésével is vádolható volt. Egyszer pedig a híres Kötélverők Éves Összejövetelén úgy eresztett 41 gyökeret, hogy észre sem vették.”

„Nadin gyermekkorától gyűjti befőttesüvegekbe a különféle hajszálakat, a körmöket, a szőrcafatokat, illetve növényeket és földdarabokat, melyeket kiszemelt személyek elégetett fotóival fűszerez. »Rituális befőttek.« A rongyokba csavart kövek, ásványok, horgok és woodoobabák mellett szép számmal sorakoznak már mélységes szekrényében…”

„A Lány narkolepsziás (is). Bizonyos napokon és állapotokban: ornitológus, darugép-kezelő, origami-kedvelő, fotómodell, statiszta, gésa-tanfolyamos szusi-kóstoló, web-szexmunkás, szabadbölcsész filmesztéta (egyik szeretője homiletika-professzor, a másik pultos-díler).”

„Két könyv egyben” – állt Nagy Zopán könyvbemutatójának meghívóján, s e kettős kötetet keltették életre változatos hangeffektekkel a költő társaságában Kókai János és Monhor Viktória a Nyitott Műhelyben.

„Én emígy: három ismeretlen-arctalan, ököl-drabális aljas garázda bánt el velem azon (a kutyasétáltató, sokadik kocsmán is túl-mutató) éjjelen, a primitív lüktetésű forgatag szellem– és jellemtelen utcáján.”

„A férfi tüdejéből, torkából (a hajnali köhögés-szóló közepette) most először, meglepetésszerűen: articsóka trillája és kabóca cirregése keveredett, egyszeri, talán megismételhetetlen tónust hozva felszínre, hogy az majd, ismertebb hörgés-krákogássá ülepedve, monotóniába fulladhasson…” – Nagy Zopán vers/esszéje, 4. rész

(A bőr alatti fénytől áttetszik, serceg egy koponya,
melyben ott dereng, és már-már fölsejlik az egyed agya*…
Feslett-foszlott, kérgeire bomlott bőr-lebernyeg,
kőzet-ráncos „Mag”, ökölnyi mag, réteges cafat…) –

Korszakos vonzódásaim vajon kóros ok-okozatok,
vagy „csupán” az időből kiesett, hiányzó élet-szakaszom
feltárását (és foltozását) kísérelem?…

A Magyar Írószövetség Avantgárd Szakosztályának Bohár András Köre a héten ünnepelte a százéves avantgárdot. Felolvasóestjükön Szombathy Bálint, a szakosztály elnöke volt a házigazda.

Hívogató hang.
A képzelt kápolna harangja, vagy a képzett Káplárné hangja? –
Nem tudjuk. Most ezt sem.