Jenei Gyula legújabb kötete igazi versolvasói csemege. Nem tagolódik ciklusokra: egyetlen mély lélegzetvétel az egész könyv, amelynek jellemzője a kiegyensúlyozott, elejétől a végéig kitartó, grammatikailag is különleges versbeszéd. A kötetegészen végigvonuló, negyven évvel korábbi – gyermekkori – események ugyanis megtörtént, befejezett, a múlt horizontjáról felsejlő szövegekkel szólítanak meg bennünket, olvasókat, a feltételes módú igealakok és a jövőbeli ’majd’ időhatározószó folyton visszatérő használatával.

"Lackfi János Istent szólongató líravilágának tágassága – a téma „egyneműsége” ellenére is – megkérdőjelezhetetlen. Akár egy kétirányú nyíl: képes egyszerre mutatni a ’sacra art’ hagyománya és a kortárs világértelmezés felé, miközben nem téveszti el a célkeresztre feszült Krisztust, a célközepet: Istent." – Lajtos Nóra Lackfi János kötetbe gyűjtött istenes verseiről.

„Gaston Bachelard A tér poétikája című munkájában azt állítja, hogy a házat úgy képzeljük el, mint egy függőleges lényt. Ez az antropomorfizáló gesztus mintha Payer Imre verseiben is értelmet nyerne azáltal, hogy nála a házak-utcák-arcok hármas konstellációban szerepelnek: »Arcok, utcák, házak.«; »Utcák, házak, arcok törölt lábjegyzete« (Fényből van a fal).” – Payer Imre új verseskötetét Lajtos Nóra mutatja be.

Kérdezhetitek, miért távoztam köszönés
nélkül, de a miérteknek néha elmúlásszaguk van,
és kiszámíthatatlanul logikátlan az egész.

Közben elképzelte, milyen szépen ropognak majd a kandallóban a vaskosabb faágak. Fia szerette nézni a csillámló havas tájat, akárcsak a tűz pattogó szikráit. Az anyját is mindig odaszólította. Együtt melegedtek a kandalló falánál. Emma Weiss boldogan ölelte nagyfia fejét a mellei közé, s mindketten érezték: valami bizsergő érzés szorítja össze a szívüket.