lelked nem támad újólag,
hisz’ nem fuvallat,
hanem csak hol volt,
hol nem volt suhanó születés.

fényföld fájdalom ez itten,
mikor álmodom:
sose születtem.

Fájt, mikor nőtt a csont;
fák borulnak a méltóságos kékre,
levegőn átküldött ívek alatt szívünk
porhad az eső szemében.

Meg-megérint a függöny, fehérre hajtogatva
fehéret, és mindinkább beékelődik észlelésembe a hely

Ne tagadd ki hajlékszívedből a halált,
hisz’ ő is addig él, míg te élsz;
aztán még delfinek is úszhatnak sírodig

Óhatatlan vonz, ami való,
és érzékeny semmivé igéz.

Tört nyugalmat szerkeszt a girhes ág –
úgy kellene most, aki jobb, mint én,
és nékem ezért megbocsát.

Lény-tűnők kavalkádja
lény-tűnőkkel,
való ébrenlét álom ébrenléttel.

A látvány, a maga valóságában, igen szép: fákkal takaródzó városrész.

Amíg vártam, hadd forrjon fel a víz, rágyújtottam, és bámultam a gázrózsa lángját, ahogy körbefogja kanna alját. Ezen a napon se mozdultam ki a lakásból.

Nem láttam semmit a szememmel, nem hallottam semmit a fülemmel, viszont eltűnődtem azon: hogyan is láthatnám a testemből testemet, hallhatnám hallásomból a hallásomat – igencsak belegubancolódnék; jóformán a csöndig himbálódzik az eső, én pedig átélhettem eközben azt, amit leírt már valaki: ha nem tudunk magunkról, élünk.

Röpködhetnek-e innen stockholmi széles
ágyad fölé lepkék?;
püspöklilák, sárgák, feketék
és színükkel színtelenül káprázatosak?;
elrepdesve, amivel csak
alszol.

Haladok néhány lépést körülbelül olyanképpen, ha levegőben jár a hold, tiszta, alig felhőként, mely nem képződik, hanem foszlik, ám marad mégis, mozdulatlan fogyatkozásban.

Ám ne félj,
ha ébredsz, igézz –
hisz’ a kétség lüktetése
a rezgőpázsit, a hullámtaréj

fényességbe törő omlás,
hát hallgass, csak hallgass,
fekete evezők kísértik árnyukat

Mikor alszik el
még maga az alvás is?
És mi voltam,
míg meg nem születtem?