Szeretném hinni, hogy amíg élek, ragaszkodni fogok az eszményeimhez. De hogy a jövő generációnak is legyenek céljai és eszményei, ahhoz a politika ereje és akarata kell. Ahhoz a család gyönge. Még a nagyon erős család is.

megint összecserélték a napokat
arra sem volt erőm, hogy megnézzem
az augusztusi csillaghullást

Ott a megváltás, azon a villogó kijelzőn, hamarosan eljön az ő idejük. Akkor mehetnek a hivatalnokhoz kérdezni, felháborodni, izzadni. Én is ezt teszem, nem tehetek mást. Ha arra gondolok, hogy író lévén Kínában az első rendbe tartoztam valaha, elmosolyodom.

Az Oktogonnál az óra egy éve
déli vagy éjféli tizenkettőt mutat,
és a villamosok helyén mobilvécék mennek.
Ne viccelj, a vécé fontos.

elővesszük a fekete ruhát
nem vagyok halálos, mondja Parkinson úr
akkor foglaljon helyet
mindjárt jön Embólia kisasszony

Költőnek tartottam magam, csak erről kevesen tudtak. Mind Orosházán, mind a tágabb régióban. Viharsebesen elfelejtik az embert, különösen, ha előtte sem hallottak róla olyan nagyon sokat. A sok túlélés közt írtam.

Férfiparfümök között a női lábak,
Bakunyin halott.
Csak a plakátok megváltó igéi,
csak a puha idő.

Most nem lett semmi. M. János békésen hazudozott, pontosabban olvasmányélményeit keverte valósággal és elképzelésekkel. Ez egy darabig szórakoztató.

de jó gyerek légy és meglásd,
az ecet holnapra visszacukorul,
csak egyet kell aludni, aztán
sokkal jobb lesz majd ugyanúgy.

Át akarok lépni egy határt.
Nem tudom, hol van, határ-e tényleg,
és nem voltam-e már odaát.

Az Eleven Rendet szeretem és keresem; a rendszereket életszerűtlennek, sőt: életellenesnek tartom. Nincsenek előregyártott koncepcióim. Mindenkor engedem, sőt igénylem, hogy: „Vers-Lelkecske, dönts: / milyen testbe bújnál s az / milyen ruhába?”

a felhőhajók
szétszéledtek: nem látni
a Fölső Tengert

Lényeg a Rés,
hogy, ki benéz,
belássa nyomban:
mennyire kint van.

Szótlanná tesz a holmikorésmennyiért. – Én beszélgetnék.

Az én regényeim életes szövegek, mert a legrégebbihez, a mesemondáshoz nyúlnak vissza. Én egy mesemondó vagyok, mint a legnagyobb szegedi író,Tombácz János. Ő fejben tartotta mindet, ezért is tudta. Én leírom, aztán elfejtem őket. Mennyivel eredetibb és több volt ő. Mennyivel magasabb.

Mindannyian Magritte és Chaplin keménykalapos kisemberei vagyunk, akik nagyon is különbözünk egymástól, semmi több. Nincs nagybetűs történelem, csak kis történetek vannak.

Ha Lennon költői tudatfolyamszöveget ír, akkor azt mondják, az LSD hatása. Nincs menekvés, ha rosszat akarnak mondani rólad. 

Miről tudjuk meg, hogy nappal van, s nem éjszaka? A harmadik guru így felel: Ha a szembe jövő ember arcában felismered a testvéred arcát, akkor ér véget benned az éjszaka. – Én, ha egyedül vagyok, még a szobám ablakában zöngő szúnyog arcában is a testvérem arcát vélem felfedezni…

Nietzche mondja: „a létezés és az élet csak mint esztétikai jelenség, mint művészi szemlélet és ábrázolás tárgya igazolható", s ez teljesen összecseng az Éjszaka Hamlettel befejező sorával: „A vers azonban ajándék!", s összecseng a Holan-költészet nagy paradoxonával: ezt a lírát kegyetlensége ellenére is szépnek érezzük. Mint az életet.

valami morfogenetikus erő hatására mintha mi is
egyszerre, mintegy varázsütésre, könyvek  
nélkül bírnánk a világ minden tudását