Hiába rázta meg a falakat Sztálin és Rákosi elvtársak említésekor szűnni nem akaró, viharos, ütemes taps.

Az idő alatt, amelyet Daddy elvtárs Dögvészpusztán töltött, a Dágvány környéki tanyavilágban szignifikánsan csökkent a baromfieltűnések száma.

A szovjet parancsnok hívatta Kaffkát, és rövid tájékozódás után kinevezte a bizalomgerjesztő fiatal szakembert városi rendőrkapitánynak. Arról is hallott ugyan, hogy Kaffka nem bánt valami nagyon kíméletesen a Dágványban elfogott illegális kommunistákkal, de a jó rendőr egy kicsit mindig szigorú.

Aztán teltek az évek,
már nagy lettem a térdlovagláshoz.

József fia Albert is cifrázta,
igaz, kisebb kedvvel, mint az apja,
és semmiképp sem Arhangelszkban,
ahol a táborban ottmaradt.

Hát méges van Isten, nyugtázta a pap,
s úgy tűnt az őszi melegben,
Pókahalma régi helyén
az ősi nyíres fái is látszottak.

Dühübogár, igen, a dühübogár
kőrisfákon termett, kőrisbogár,
lehetett vele gyógyítani a dühüt

Mindössze írni nem késő, engedelmes szavakkal ég
magasába feltörni, így hát írok, tömény erőt
érezvén, írok, ámbár a világ számomra véget ért…

a helyi kocsma helyisége felé indultam el nehéz
léptekkel, hogy ledöntsek pár felespohárral, elveszett,
s elüldögéltem ott hosszan, amíg, távoli műveké,
leendő verseké, képek, sorok jöttek a semmiből

Elnézem e világtébolyt, nem az Isten akarta így,
szabad akaraton múlott, bár volt sátáni ráhatás,
s most arctalanul őrjöngnek a földünkön uralkodók,
büntetlenül teszik tönkre mindazt, mit szellem alkotott.

Hulladékégető, Győrben, ott dolgoztam sokáig, ott,
mert három év nagyon sok volt, kevés bírta ki addig ám.
Hányan mondtak fel ifjak, nagy erejűek, időm alatt,
egy nap, egy hét elteltével s vállalták a bizonytalant,
mert szembesültek azzal, mit a gázkazán elégetett.

oszlopok közé szorulsz, egyik szemeddel a
színeket látod, másikkal a formákat, a dolgok
rosszak veled, mondod, agyad amőbává szelídül

Vakáció a nehezen viselt komolyság után,
jog a tétlenségre, a gyermeki amoralitásra,
a felszabadult törvényenkívüliségre, fölmentés
a képmutatás kényszere alól, kivételes helyzet

Ujjlenyomatokat találsz a bútorokon,
éjjel valaki tologatja az asztalt, recsegnek
a bútorok, csörömpöl a fény, apró, tipegő
léptekkel jársz körbe-körbe, kimerülsz

szemed örvény, arccsontod ugrásra kész,
a bőr szorosan tapad, mégis hullámzik

Az afgán síoktató a szeme elé húzta a síszemüveget, majd aláindult. Siklott, szépen csinálta. Elegánsan. A bukkanóknál ugratott is. Aztán a völgy aljában akkorát esett, hogy percekig szitált az afgán hó.

A nő megszorította a vállát, és belépett a sötétségbe.
Szív még utána szólt.
– Tudod mi ez az egész, édesem?
Bebújsz egy üres kalitkába, madarat fogni.

Szív hideget sírt. Hideg könnyek. Fázott a keze nagyon. Fújt a szél, a tenger rányalt a cipőjére. Jó volt, hogy fázott a keze. Ez egy másik világ volt, mint amelyikről már tudott valamit, erről itt nem sokat, valamennyit, talán.

Anya félt. Úgy félt, mintha éppen most történne meg, ami három éve, csak sokkal nagyobb súllyal, sokkal inkább hangsúlyozva a jóvátehetetlent, valami, amihez nem lehet érni, amihez nem lehet szólni, ami tulajdonképpen úgy van, hogy nincsen.

Bizonyos értelemben minden parafrázis. Befolyásol, mert inspirál a korábban létrejött zseniális művészet. Ez maga a lét eszenciája. Csak néhány bonyolult matematikai levezetés versenyezhet vele ebben, azt hiszem.