Egy tömbház padlásán laksz átutazóban.

Élménnyé mosódik bennem a táj.
Minél többet utazom, annál tisztábban látok.
Nézek. Néha fáradtan, de mindig kamerával
a szememben.

Rónai-Balázs Zoltánnal Varga Melinda beszélgetett.

Jakatics-Szabó Veronika festménysorozata az alvó Botondkát jeleníti meg. A kis múzsa lénye A hónap alkotója rovatunkban Rónai-Balázs Zolán verseit fűzi egybe.

Az én űrhajómban már rövidülnek nappalok,
a sejthalál kis technikusai bütykölgetnek rajtuk,
bizonytalan határidővel, és mégis,
mintha minden évvel egyre
gyorsabban járna a kezük.

Így megy a világ is előre,
tanulván új s új korszakot.
Nem tudva mi lesz, és nem tudva, hogy lesz,
igyekszik, időnként lerogy.

A költemények eszenciája, szómágiájának alapja nem más, mint a szeretet, ezért egyetemes, bárki számára kódolható lírává tud válni. Az első ’botondka’ az Irodalmi Jelen nyári képeslapblokkjában látott napvilágot, a költőt lapunk motiválta a folytatásra. Januárban A hónap alkotója rovatunkban ezt a folyamatot követhetik nyomon.

Turczi István versfordításaiból

Turczi István műfordítói munkáiból két költő alkotásait mutatjuk be. A válogatás Edwin Morgan skót, és Philip Hodgins ausztrál költők lírájába enged betekintést. „A közös bennük, hogy mindkettejüket személyesen ismertem, és már mindketten halottak. Morgan világhírű, Philip nevét azóta elfeledték, én nem” – ajánlja a szerzőket Turczi István.

Tükörbe néztem.
Mióta a Földön vagyok, öregedtem néhány évezredet.
Rég megszűnt a lávafolyás, magmává szilárdultak vonásaim.
Szám áramlásvonala mentén már repedezik a gránit, a gneisz.

Nincs
más, csak a káprázat
Lépcsők futnak fel a csigolyáimon
A veranda üvegajtaján át
istenből kihagyott arc

Nyár elején furcsa dolog történt: a szőlők mögött az öreg, elhagyott mészégető telke mellett egyik napról a másikra építkezésbe fogtak. Legények dolgoztak, téglát hoztak, malteroztak, szinte pillanatok alatt felhúzták a falakat, rá a tetőt, s csakhamar egy nagyon takaros, fehér kis ház kerekedett az elhanyagolt, megüresedett telken.– Vesztergom Andrea novellája.

vagy eltéveszti, tócsa lesz a fűben,
és körülállják azok megrendülten,
kik megmenthették volna, volt idő,
lekésték mind. A fű majd újranő,

--- a hó alól kikandikált a pázsit:
a zöldje bújt elő ma villanásnyit,
cseppfolyós a völgy: a lusta láva
lecsordogált a tél fehérborába.

A kínaiak úgy gondolják, könnyű világra jönni és elmenni is könnyű. Én úgy gondolom, jönni könnyű, menni nehéz. Lassan megszokjuk és megszeretjük az életet.

Igazad van, Pascal, az értelem lassan működik, mert sok szempontot kell figyelembe vennie, az érzelem egy pillanat alatt dönt és mindig kész a cselekvésre. Én lassan működöm, pedig nekem is vannak érzelmeim.

Ahogy öregszünk, kerékbe tör minket saját felnőtt egyéniségünk, mondod. Nem olvashatunk el minden könyvet, nem élhetünk végig minden életet. Sorsunk korlátoz, kiabálod megint. Mindenkit korlátoz a saját sorsa. Engem ez a tény megnyugtatott.

A műnek talán lesz ideje várni a megőrzőkre. Ki tudja várni, míg az őrzők betérnek az ő igazságába. A mű segít az alkotónak és az őrzőnek is. A mű a magát elrendező igazság valamilyen alakban, egyúttal az igazság megőrzése is.

Nekem az akvarisztika fájó tapasztalat. Itt, ahol a világ véget ér, túlságosan valós. Az akváriumtudósok a börtönhalak szakértői. A tengerbiológusok a szabadhalak ismerői. És nekem mindkettőhöz túl sok közöm van.

Míg a megértés megsokszorozza a világot,
a megélés csak önmagát mutatja föl,
teljes egyszerűségében.
Az egyik viszonyít, a másik leválaszt.

Üres tönkszemekkel figyelem a szóirtást,
S ahogy haladok, erőmet próbálom
Egy-egy ágon. Könnyen törik.