Most Szonja baba meg én újrajátsszuk a múltat. Most, hogy nagyobb vagyok, és már nem forog velem a világ, nincs más választásom.

S a könyvoroszlánt neked majd kell úgy, valakinek
úgy kell majd megírnia, megrajzolnia szamárcsonttal
a homokba, vagy ollóban, kétágú kalligráf tollban végződő
kézzel, mondatokkal, hogy épp a végét járja

mert elengedni nem tudja, vele távozik,
vagy ha szállni tud,
vele repül [forézia] el az innen számított másvilágba,
új vadak, új betűk stb. nyüzsgő kontextusába

Ebben az álomban (meglehet) felébredek:
süllyedő, emelkedő hegyekre, betűkövekre
(kőbetűkre) lépve mindig egy-egy szigeten
találom magam; s ott, valamiféle szárazulat közepén

Ami hír a világról, azt a bőröm küldi,
azt is, hogy szalad át valami az arcomon
(neve még nincsen),
s számára ez a skin szubkontinens

A Kárpát-medencét megbénító vihar miatt
Szükségállapotot hirdetünk
– Jelentette ki este Radák a sajtó képviselőinek. –
A Dunántúlon életbe lép a legmagasabb…

A krízisközpontba sorra futottak be a jelentések./ A környéken harminc-negyven vonat / Akadt el rémisztő torlaszokban, / Utasok ezrei voltak kénytelenek / A szerelvényen tölteni az éjszakát.

„Számítanak rá, Tóni bácsi. Tudja, minálunk nagyüzem van”, Mondta Franci, fontosan. „Maguknál igen,
De magukon kívül nem dolgozik ilyenkor senki. Egy hivatal sincs nyitva, alig jön busz. Taxi pedig?”

A férfi lélek – megfelelő lelkeket keres. Nem poligám, semmiféle „-gám”, csak úgy van. Engedi, hogy legyenek meg a dolgok. Erős, az európai kultúra által rá rótt lelkifurdalással persze.

A kert összedűlt, de
a kapu nem. Marad
még épp elég idő.

Egy magas, mészfehér toronyban lakom.
Lent, az udvar sarkában néhány
nagyobb fehér kő. Lefelé nézek.

sprőd a szobornő jó de mégsem az
jó azonban nem finom
most ledöntöd

Márpedig aki gyors az élőbb
szabadulj meg
ettől szabadulj ki

„A Monarchia nem fogja túlélni!”… Háromszor is leírja ezt a mondatot, három különböző címre és országba küldendő képeslapra.

Hat éve hunyt el Lászlóffy Csaba.
Alábbi, 2014 szeptemberében, A hónap írója sorozatban megjelent verseivel tisztelgünk emléke előtt.

„Szegény Louis, nem látott kiutat… Most már értem, hogyan jutott el III. Napóleon a legmélyebb pontig… hogy öngyilkosságra gondoljon.”

Mindegy: üldöző voltam vagy áldozat.
Szétdúlt tárgyaim, kihűlt emlékeim záporoznak;
kék ütések meztelen testemen, homlokomon.
Mérges gombákból óriási fekete massza nő fölém.

hát lehet a bombatölcsér mellkas-mélye epifánia?
a téren, mit emlék el nem varázsol,
a szilánkos egész felragyog.

anyag nélküli matériából épít fel egy világot,
mint a gyermek sámuelt álmából felébresztő hang.

van ez az ősi félelem