Ellopták a nácik, túlélt egy bombázást és egy hatalmas tűzvészt, majd megtalálta egy bölcsen gondolkodó vasutas, és a negyvenes évek végén az Országos Széchényi Könyvtárba került: ez csupán egy-két epizód a hihetetlenül kalandos sorsú, 1559-ben kiadott Székely-krónika történetéből.  A könyvritkaság most visszakerült jogos tulajdonosához Sepsiszentgyörgyre, az átadásra az OSZK-ban került sor.

Voltam ki voltam
Szószaporító korban
Írógép-billegető.

Simítsd csak arcod vissza, jóanyám
csupa vérző hús, szikrázó csont mögötte az idő.
A te gyönyörű orcád régóta rásimult a tájra,
két szemedből szivárog a Nyikó, a Küküllő,
homlokod mögött a Hargita
gyorstarlásos, málnavészes boltja.

„A versnek magának nincs vége, a vers marad olyan szerepkörben, mint bármelyik, még a medicinában is használatos eszköz, amelyik tisztítja az ember érzelmi járatait” – a Bogdán László beszélgetése a Kossuth-díjas Farkas Árpáddal.

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

világra, múltra az idő
kapuját szélesre tárja,
de az álmokat mégsem látja,
lenyomatát sem az elmúlásnak.

Mint a tej, fut ki a völgyből a jóság,
a bűn
alkohollánggal, kékesen ég.

Ung király lánya fonja koszorúd.
Égő falábak pernyéje röppen.
Égi körökben eloldozódik.
Arcod tűnik fel. Nevető isten.

nem hiszek hivatásos jajnokoknak
omló igék alá félsz nem temet
született szólásutáni szabad vagyok
magyarul nevelem föl csöndömet

ez a vers csak néhány szó
mégis a legtisztábban látszol
benne
alig szennyeznek be a szavak

Valahol van egy tükör,
vakít, ha belenéznek,
és egyre mélyül a kör.

S noha erekciója azt mutatta, hogy még szívesen tett-vett volna a kis lakásban, Ion Scutelnicu rövid úton a kagylóhoz ment, s hideg vizet lötykölt az arcába. Aztán rágyújtott egy Kentre, a dobozt az éjjeliszekrényre dobta, s kiviharzott az ajtón. Már igen vágyott a kinti friss levegőre, a kommunizmus felvillanyozó ózonjára.

Újabban elkezdett spanyolul tanulni. Amikor épp nem írogat, szappanoperákat néz. Arról ábrándozik közben, hogy szerelemre lobban iránta egy mexikói vagy kolumbiai drogbáró lánya, ad a gazdáinak százezer dollárt (mi az neki, bagatell), és felszabadítja a rabszolgaságból.

S mi ez az eufória, a halál közelében?
Míg néz az ember, hall, érez, tapasztal?
Nem, a föld tényleg összehasonlíthatatlan.
Micsoda földrészek! Tengerek! Bizarr éden.
A szenvedéstől már-már beszakad az asztal.