Ugrás a tartalomra

 

Cătălin Mihuleac – Egy bolsevik úriember kalandjai – Lakatos Mihály fordításában

Lakatos Mihály

 

Fotó: Dimény H. Árpád

 

Cătălin Mihuleac 

Egy bolsevik úriember kalandjai

Lakatos Mihály fordítása

(részlet)

 

 

     Ion Scutelnicu elvtárs, a Román Kommunista Párt propaganda gépezetének elismert nagykutyája, igen tisztelettudóan viselkedett azokkal az elvtársnőkkel, akik szíveskedtek futó kalandokba bocsátkozni vele. Igazi marxista-leninista úriemberként romantikus virágcsokrokkal ajándékozta meg őket, de néha ezeknél pragmatikusabb termékekkel is, mint például: befőttes üvegbe „csomagolt” instant kávéval, két-három kínai disznóhús-konzervvel, máskor egy-egy vég ruhácskának való selyemmel, vagy exportról visszadobott prémes csizmácskákkal, mert hát a tél az nem tréfadolog errefelé. Távozáskor, ugyancsak igazi marxista-leninista úriember módjára, soha nem mulasztotta el az éjjeliszekrényen felejteni az éppen csak megbontott doboz Kentet. Füstölni rengeteget füstölt, mint egy kohászati üzem égve felejtett kohója. Teljesítménye a vajdahunyadi kombinátban is tiszteletet ébresztett volna.

     Ion Scutelnicu elvtárs, a nagy fejes, aki már akkor elszörnyedést váltott ki az emberből, ha zokniját, mely minden bizonnyal Románia és a szocialista tábor legszürkébb zoknija volt, megpillantotta, soha nem tett volna rosszat, még a legkisebbet sem azoknak az elvtársnőknek, akik szíveskedtek futó kalandokba bocsátkozni vele. Sőt, segítette őket, ugyanis a másik RKP-ban, az egyetlen párt farzsebeként működő „Relációk Korrupció Paternalizmus”-ban is nagymenőnek számított. Amikor tehette, és ő mindig tehette, hol tolvajlétrát tartott az elvtársnők szakmai előmeneteléhez, hol egy-két, a megfelelő helyen elejtett jó szóval aprócska lakáshoz jutatta őket az állami lakásalapból, esetleg kieszközölt egy rábólintást valamely baráti szocialista országba tervezett kiruccanásukhoz… Finom úriember volt, szó se róla.

    Ennek ellenére aktivista karrierje kezdetén előfordult, hogy némely elvtársnővel bárdolatlanabbul viselkedett, mert hát a jó modort sem a derült égből kapja az ember, hanem az évek folyamán ülepedik rá a jellemére, rétegesen, mint a guanó.

    Egyszer egy minden tekintetben rugalmas kisasszony keresztezte az útját, gesztenyevörös göndörhajával, mely óhatatlanul szépséges és termékeny őszeinket idézte fel benne. A lány, angoltanárnő, mivel egy perspektíva nélküli faluba ingázott és városi lányként mégiscsak valami aszfalthoz közelibb állásra áhítozott, az ő szíves közbenjárásában reménykedve szíveskedett kalandba bocsátkozni vele. Istenem, neki is megvoltak a maga ábrándjai és számításai…

    Azt elmondhatjuk, hogy a csodálatos hajzatú kisasszony terve megfelelően indult, ám miközben eggyé olvadtak a kanapén, anélkül, hogy a férfi lenyűgöző szürke zoknijait a ruhapiramis csúcsára dobta volna, a lány magáról elfeledkezve, teljesen ostoba és nem odaillő módon azt kezdte sikítozni:

     – Oh, szeress, tégy a magadévá! Love me Johnny, love me, Johnny! Oh, my God!

Scutelnicu egy szempillantás alatt talpon volt, igaz, olyan hatalmas erekcióval, hogy a Párt piros zászlaját gond nélkül fel lehetett volna húzni rá, s mellette, ha szorosan is, de a haza trikolórja is elfért volna. Öblös hangja árammal telítette sűrű testszőrzetét:

     – Miféle Johnny, elvtársnő, miféle Johnny?! Valami Johnnyt rejtegetsz az ágy alatt vagy a spájzban a tudtom nélkül?! És ez a „God”, akit említettél, az meg kicsoda, valami magas beosztású elvtárs? Mert amilyen műveletlen vagyok, még nem hallottam róla…S visszakézből habozás nélkül képen törölte a kézfejével, mellyel minden további nélkül hasznos munkát végezhetett volna az ország bármely építőtelepén, de evezőként még a folyami szállítmányozásban is.

     Az álmodozásából brutálisan felriasztott elvtársnő visítósból suttogóvá szelídült hangon valami olyasmit nyögdécselt, hogy ő csak becézgetni akarta, hiszen ilyenkor ez szokás, a „Johnny” pedig nem egyéb, mint „Ion” angolul, és mi rossz van abban, ha az ember hangot ad érzelmeinek, amikor azok valósak, és nem megjátszottak? Izzadságmázzal fedett, rézszínű arca közben egy újabb réteggel vastagodott, a könnyekével. Csak fojtottan zokogott, nehogy még jobban felbosszantsa a férfiasságtól duzzadó elvtársat.

     – Számtalan megfelelő módja van annak, hogy a szocialista Románia valamely állampolgárát becézésben részesítsük, ha az a szándékunk, hogy bizonyos, amúgy dicséretes érzelmeknek hangot adjunk. Effektíve léteznek ilyenek. És nem úgy, hogy olyan beceneveket hablatyolunk össze-vissza, melyek a tőkés világ erkölcsi rothadására emlékeztetnek. Mert mit jelentsenek az olyan sületlenségek, hogy a Toadert „Teddy”-nek mondjuk, a Nicolaet „Nicky”-nek, és tessék, a Iont „Johnny”-nak?! A Tudorica, a Nicu vagy a Nelu már nem is jók?! Sértik a kényes ízlésedet?! Igencsak elítélendő viselkedésről tettél tanúbizonyságot, elvtársnő! Talán a mi román neveink már rosszul csengenek a füledben?!

     S noha erekciója azt mutatta, hogy még szívesen tett-vett volna a kis lakásban, Ion Scutelnicu rövid úton a kagylóhoz ment, s hideg vizet lötykölt az arcába. Aztán rágyújtott egy Kentre, a dobozt az éjjeliszekrényre dobta, s kiviharzott az ajtón. Már igen vágyott a kinti friss levegőre, a kommunizmus felvillanyozó ózonjára.

     A lány pedig ottmaradt, hogy kedvére kizokogja magát, és folytassa az angol nyelv tanítását az Isten háta mögötti, porlepte falucska gyerekeinek. Teljesen maga alá került. Csak ő tudta, milyen nehézségek árán sikerült lakáskulcsot szereznie ebbe a gyászos külsejű panelházba a Május 1 út 55. szám alatt, hogy illendő módon szerethesse Scutelnicu nagykutyát, abban a reményben, hogy így az ő aprócska vágyai is teljesülhetnek egyszer. Egy régi egyetemi évfolyamtársnőjét vette rá, hogy adja kölcsön a kulcsát, aki csak nagy istenkedések után állt rá a dologra, viszont cserében egy kövér és egészséges tyúkot kért, olyat, amilyent csak a román falu képes a kebelében előállítani.

     Reggel, amikor el akarta rendezni az ügyet a kolléganőjével, kénytelen volt megállapítani, hogy a tyúk szárnyakat növesztett, és disszidált a hűtőszekrényből. Vagy megsemmisült szégyenében az ő szerelmi kalandjának a csődje láttán, vagy Scutelnicu elvtárs, akitől nem állt messze a gyűjtőszenvedély, vitte magával.

 

Cătălin Mihuleac (1960, Iași) regényének eredeti címe: „Aventurile unui gentleman bolșevic”, Cartea Romanească Kiadó, 2012

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.