Egy madártoll lángol a zörgő avarban, sötét nehéz füst, kúszik a dombokon.

Elérem a napot, a holdat elérem,  – madarak halak árnya volt társam, –  elvisz magával, belélegzi arcomat a köd.

Ez már a hegy, az elvetélt álmok,
a tóban fürdőző lányok, a hold.

Muszka Sándor líráját nem ajánlom nyári olvasmánynak, de ajánlom esős napokra, amikor van időnk több órát is versekre áldozni. Ezek a versek segítenek közelebb kerülni saját belső világunkhoz, őszintébbek, sebezhetőbbek, de sokkal emberibbek leszünk általuk. Verset olvasni kicsit terápia is, lelki szanatórium, ahol mi magunk vagyunk az orvosok.

Fejük fölött a nap,
fejük fölött a hold,
mögöttük ezeregy éjszaka.
Marcangolja csontjaikról a húst
az impotens szerető.

Kő gurul, csobban, ezer szerelmes
apró hullám kel, lankad, majd elsimul,
leülepszik a felkavart iszap,
a tó
már nem emlékszik rá.

A Szégyen versszereplői a pokol tornácáról érkeznek, a feneketlen dögkútból, onnan, ahonnan nincsen visszaút, ahol az átkozottak élik végnapjaikat, kiket a föld sem fogad szívesen magába, nem látják már meg soha, s tán nem is óhajtják a napfényt. Elfelejtenek embernek lenni, árnyékvilág az övék.

Démonokkal veri a kártyát,
vért köhög fel.

Ki akarunk jutni a fényre,
gyümölcsök ízét, virágok illatát,
a napot akarjuk, emberek voltunk,
és nem változtat semmi ezen.