A témablokkot Székelyhidi Zsolt fotója illusztrálja 

Márton László

Egy megírás kezdete

 

Egy szerdai napon, 1991. december 18-án este hét órakor Bécsben, a Szent Ruprecht-templomban tartottam egy német nyelvű prédikációt a világ hazug és igazságtalan voltáról. A rá következő éjszakán állt össze a fejemben az a Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemről szóló történelmi színjáték, amely később A nagyratörő címen jelent meg, és került színpadra.

Ennek előzménye az volt, hogy az év nyarán Szombathelyen előadást tartottam német és osztrák érdeklődőknek az 1945 utáni magyar irodalomról. Az előadás után odalépett hozzám egy idősebb úr; ő volt Joop Roeland, a bécsi Szent Ruprecht-templom rektora. Azt mondta: úgy veszi észre, jó előadó vagyok, beszélek németül, ráadásul mintha önállóan gondolkodnék – nincs-e kedvem a karácsony előtti héten laikusprédikációt tartani az általa irányított gyülekezetben? Az ugyanis náluk a szokás, hogy az év végén meghívnak egy kívülállót, aki szabadon kifejtheti gondolatait az általuk megadott bibliai idézetről vagy annak ürügyén, ezzel is szélesítve a közösség látókörét. Azt feleltem: megtisztelő a meghívás, de attól tartok, nem fogadhatom el, mert nem vagyok hívő.

Mire a főtisztelendő úr: Annyi baj legyen. Ebben az esetben tartsak prédikációt arról, miért veszítettem el a hitemet, vagy miért nem nyertem el soha. A textust ő fogja megadni.

Ennyi nagyvonalúságnak nem tudtam ellenállni. A meghívást köszönettel elfogadtam, egy cédulára felírtam az otthoni címemet, és elfeledkeztem a beszélgetésről. Novemberben levél érkezett Bécsből, Joop Roelandtól; nem a plébánia, hanem a Katholische Aktion borítékjában és levélpapírján. Ebből tudtam meg, mi lesz a textus: Ézsaiás könyvének 32. részéből az a jövendölés, amelyben szerepel két kulcsszó, igazság és igazságosság, németül Wahrheit und Gerechtigkeit. A két szó magyarul hasonlóan hangzik, és közös tőről fakad, németül nem. Amikor azon gondolkodtam, hogyan és mivel szólíthatja meg egy hitetlen ember a hivőket, a nemrég összeomlott diktatúra romjai közül érkező stabil demokráciában élőket, erre a fontos eltérésre támaszkodtam. Hitetlen prédikációm lényege ez volt: ahol nincs igazságosság, ott igazság sincs. Más szóval: ahol elnyomás van, ott hazudnak is, ahol mindent átsző a represszív hatalomgyakorlás, ott a leghétköznapibb interakció is hazugsággal van átitatva.

Az említett napon vonatra ültem, majd a Westbahnhofról villamossal jutottam el a Ruprechtsplatzra, ahol Bécs legrégebbi temploma áll. Csikorgó hideg volt, a templomot pedig nem fűtötték. Mégis úgy éreztem: télikabátban nem lehet – vagy nem érdemes – hitetlen prédikációt tartani. Utóbb vettem észre: kabát nélkül sem fáztam. Talán a hitetlenség ereje fűtött. A templomban nemcsak fagypont alatti hideg volt, hanem sötét is. A padokat és az arcokat akkor sem láttam volna, ha nem takarja el őket a saját leheletem. De talán ez adott bátorságot a többszörösen összetett mondatokhoz, amelyekben azt állítottam: az elnyomó hatalom ellenőrizhetetlen is, és ahol a jelenben nincs visszabeszélés, ott a múltról való beszéd is minden részletében hazugság.

A prédikáció után a hallgatóságból néhányan együtt maradtak Joop Roelanddal. Bensőséges beszélgetés zajlott a Katholische Aktion spiegelgassei irodájában, nagyobbrészt a magyar közállapotokról, de valaki váratlanul megkérdezte: tudnék-e konkrét példát mondani arra, hogy a próféták is hazudnak? Jónás esetét a kérdező, nem tudván Babits Mihályról és késői nagy költeményéről, határesetnek tekintette, és elfogadta. Az már némi nyugtalanságot keltett, amikor kijelentettem: Magyarországon protestánsok is élnek, nemcsak katolikusok, sőt nem is egy jelentős protestáns egyház van, mert a lutheránusok és a kálvinisták mellett még ott vannak az unitáriusok is.

Amikor pedig azt is elmondtam, hogy a tordai országgyűlés már 1568-ban kihirdette a vallásszabadságot, a jelenlevők úgy érezték, hogy ideje nyugovóra térni.

Az éjszakát a johannita lovagrend rezidenciáján töltöttem, a Stephansplatzon. Sötét termek hosszú során át vezetett a gondnok, a falakon régi ispotályos lovagok képmásai voltak gyaníthatók a beszüremkedő utcai világításban. Aztán kinyílt egy kis hálókamra ajtaja, én pedig belezuhantam az ágyba. Nehéz volna pontosan leírni azt az állapotot, amelyben töltöttem a következő néhány órát, röviden a felajzottság és a kábulat keverékének nevezhetném. Vagy akár inspirációnak is. Ebben az állapotban láttam és hallottam, látni és hallani véltem valamit. Az éjjeliszekrényen volt papír és golyóstoll, a villanykapcsolót nem találtam, félig vakon írtam lapszéltől lapszélig a szavakat, mondattöredékeket.

Ebből lett aztán Báthory Zsigmond sorsot és cselekményt fordító két monológja, a monológokból a Kolozsvárott 1992 végén bemutatott dráma, a drámából a drámatrilógia.

Van egy másik előtörténete is A nagyratörő megírásának. Ez nagyrészt az anyaggyűjtésről szólna, ha érdemes volna rekonstruálni ezt a munkafolyamatot, kisebb részben az ötlet felmerüléséről és továbbfejlődéséről. Amikor Bécsbe érkeztem botcsinálta prédikátorként, már legalább háromnegyed éve azon törtem a fejemet, mi lehetne a döntéshozói állhatatlanság hatékony színpadi formája. Hogyan viselkedik a drámai cselekményben egy zseniális ember, aki azért nem képes megőrizni józanságát, mert túlságosan tisztán látja a dolgok lényegét?

Negyvenöt éves írói gyakorlat után sem vagyok a megmondhatója, hogy egy dráma- vagy regényötlet felbukkanása inspiráció nyomán történik-e vagy sem. Azt viszont biztosra veszem, hogy ami a johannita rezidencián harmincöt évvel ezelőtt történt velem, inspiratív jellegű esemény volt. Abból, amit a sötétben lefirkáltam, nem is egy, hanem két monológ lett. Az első monológ (A nagyratörő, első rész, tizedik jelenet) akkor hangzik el, amikor a gyulafehérvári fejedelmi udvarban élő olasz komédiások elhitetik Zsigmonddal, hogy magukkal viszik Itáliába, ahová az ifjú fejedelem mindig is vágyott, és ott a pápa bíborossá fogja szentelni. Zsigmond ekkor így beszél:

 

Ha már az embertestnek szárnya nincs,
miért, hogy a képzelet tud repülni?
Ha már nem ismerhetjük a jövőt,
miért látjuk előre tetteinket?
Minek törvény, ha mindig megszegik,
s ha nincs törvény, az ítélet miért van?
Egy lépéssel az égbe kéne hágni,
vagy földbe temetkezni, mint vakond,
de kettő közt hányódni – förtelem!
Emberfaj! Félbehagyott szörnyeteg faj!
Sárból kecmergő sár! Kopasz vadállat,
kinek szépsége fügefalevél!
Öntelt agyag! Burok nélküli magzat,
Isten képe, százmillió gyönyör,
ki jókedvében szétrugdossa házát,
s a fagyban szívettépően zokog!
A halálraítélt arcába nézz,
nézd a menyasszonyt a nászéjszakán,
s nem lesz-e káprázattá a valóság?
De vannak fényes pillanataim,
mikor a túlzottan éles tekintet
felhasítja a látvány függönyét – 
mögéje pillantok, és borzadok. 
 

A második monológra akkor kerül sor (A nagyratörő, második rész, hatodik jelenet), amikor Zsigmond rádöbben, hogy nincs más választása, át kell lépnie a törvényesség határát, és meg kell gyilkoltatnia politikai ellenfeleit, a törökpárti – ha úgy tetszik, békepárti – erdélyi főurakat.

Fátumok pokol órája ütött!
Mélység és magasság egybeszakad!
A tükör mögül kilép a tükörkép,
és a valódiságot elnyeri.
Mostantól bennem lakik a valóság –
tőlem függ, mi lesz igaz vagy hamis!
A belső ellenség: én, önmagam
– mint holtak árnyai, vért szürcsölők,
fölbolydult sírok méhéből gomolygók –
lecsillapodhat, végre jóllakik!
Sodródunk, mint az Atlantisz felől
a záporokkal vemhes fellegek,
vagy Boreas keblén a friss havak;
zúdulhatunk bárhonnét bárhová.
Ó, de messziről nézünk önmagunkra!
Lélek, mint megbomlott villám, cikázz!
Isten kezeiben te légy a kő:
kéjjel zuhanj, ha elhajíttatol!
Ki tudja, hátha vannak más kezek,
melyek az ég arcába visszadobnak!
Éjjel ragyog szerencsecsillagom!
Sötét legyen, hogy ragyogjon a csillag!

 

MÁRTON LÁSZLÓ (1959) József Attila-díjas író, műfordító. Legújabb kötete: Két bors ökröcske (kisregények, Kalligram, 2025).

Rakovszky Zsuzsa 

Jelenések

Jelek özönlik el a látható világot.
Jelenések a földön és az égen.
Jelek a napban a kettőbe vágott
gyümölcsök – alma, mangó – belsejében. 
                            
Egy csillag közelít, a végítélet
küldötte, hogy mint  vasgolyó, lerontsa
azt, ami van,  s ami épült  az évek
során,  a puszta földig visszabontsa.
  
A víz színén olaj, aknák a víz alatt,  
hajók süllyednek el a kikötőkben,
drónok találják el a benzinkutakat,
a törvényház, a templom megsemmisül a tűzben.
 
Veszett rókák özönlik el a várost, 
a Parlament fölött bíborszínű az ég, 
az erdőn valaki kétfejű farkast látott, 
a sarki boltban Elvis Presley kísértetét. 

A levegő a hőségtől remeg, 
ropogva ég egy kontinensnyi erdő.
Hajóroncsok, holtak, gépfegyverek
tűnnek elő a száraz tómederből.
 
A szavakból a jelentés kifolyt.
Egész utcákat öntött el a sár.
Leállt a net, szőrzsákba bújt a hold,
sehol nincs térerő, bezárt a Spár.

Kidőlt  minden igaz ítélet és 
biztos tudás alapja:                                               
a bűnöst könnyesen szánják, a büntetés 
lesújt az áldozatra.
 
 Csigák és véreső hullnak az égből.
 Egy nő kígyótojást hozott haza a boltból.
 Sellőt fogtak ki a víztározó vizéből.
 Halott anyám beszélt hozzám a lefolyóból.
 
Egyszerre van tél, nyár, ősz és tavasz.
Az értelem tartópillérei megingtak.
Valóság nincs: bármi az és nem az.
Nincs jó, se rossz, igaz és nem igaz.
Mi sem vagyunk, csak képzeljük magunkat.

RAKOVSZKY ZSUZSA (Sopron, 1950) József Attila-, Magyarország Babérkoszorúja és Kossuth-díjas író, költő, műfordító, Irodalmi Jelen-nagydíjas alkotó, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Legutóbbi kötete: Vattacukor (elbeszélések, Magvető, 2024).

 
Balla Zsófia 

A János-passió hallgatása közben

Hagyni kell, hogy sírja ki magát,
ki egy halálban üdvöt nem talált.
A szenvedés égre csap,
elönti az életet, az örömet.
Az igaztalan halál minden
megváltást levet. És kinevet.
Örülnünk kéne egy kínhalálnak?
Azért dicsérni, mert értünk tette?
Hová lett szívünkből az irgalom?
Hogyan örvendezhetünk felette?
A mi életünk, amelynek kínhalál az ára,
hogyan lehet boldog? A lelkünk
ráég, rárongyolódik a keresztfára.
És minden halál, amelyet elkövettek
szeretteinkkel, velünk, – nem évül el.
Sem most, sem később, sem hamar, sem sokára.
Minden halállal én szűnök meg.
Minden gyilkosság engem ér.
Mert a testtel együtt hal a jótett.
S hiába kérded: mért halunk meg?
Erre senki sohasem felel.
A fa a termését maga szórja el.
Budapest, 2026. április 4., szombat

BALLA ZSÓFIA (Kolozsvár, 1949) Magyarország Babérkoszorúja, József Attila-, Déry Tibor-, Palládium-díjas és Artisjus irodalmi nagydíjas költő, újságíró. A Széchenyi Irodalmi Művészeti Akadémia tagja. A kolozsvári Zeneakadémia tanári szakán szerzett diplomát. 1965 óta publikál. 1994-ig különböző romániai magyar lapoknál dolgozott. 1993-tól Budapesten él. Legutóbbi kötete: A darázs fészke (esszék, Kalligram, 2019); Az élet két fele (versek, Kalligram, 2019). 
 

Kukorelly Endre 

Szent Kereszt

A Santa Croce kapuja előtt a sorban,
mint valóban létszámfölötti,
vagy húsz francia kisfiú közé

keveredtem. Na, jól van!
Nyilván szörnyen hangosak voltak,
s bár franciául voltak hangosak,

azt csinálták, és pont úgy, mint a többi.
Felpuffad majd ez a helyes proligyerek.
Az szétlövi magát.

Ő tanul, amíg rájön, hogy minek.
Amaz festeni kezd, festeget, de feladja.
Ez itt, aki üvölt, mint egy vadállat,

gátlásos lesz, és izzadságszagú.
Abból másodosztályú futballista válik,
és ahhoz képest jó sokáig

bírja. Míg majd lerúgják. Aztán meghal. Igen,
de egyszer meghal úgyis mind az összes!
Vagy nem? Ő egy másik fiút szeret. Ő másik

lányt, nem azt, akit kell – de kit kell?
Ez elmarad az iskolából, a
családjától, mindenről lemarad,

utcára kerül, a Szajnában végzi,
ha létezik akkor a Szajna még.
Az majd végképp össze fog verekedni azzal,
ennek meg itt kurva sok pénze lesz.
Vagy annak? Vagy pedig amannak? Mind az összes?
Vagy egy sem? Azt nagyon

(nem) szeretik a nők, mert (nem) szerethető,
ő pedig, aki tátott szájjal orrát vájván, mint a vermet,
majd, nem épp jószántából, franciát tanít. De

unja a franciát. Unja a franciákat. Unja
magát. Hiába mondja szépen,
minden nyelven un mindenféle szépet.

Ez felköltözik egy idétlen, magas hegyre,
az Szombathelyre jön, az Szapporóba megy,
jön-megy, amíg le nem zuhan vele a járat,

ez a kicsi megnyúlik, túl magasra,
a nagy melák ott mellette megáll és összecsuklik.
Ennek öt gyereke lesz. Nem is öt, hanem hat,

csak rosszul számolom, ahogy
Tolsztoj számolta el Oblonszkij kölkeit.
Hat fiú. Semmi unoka. Az egyik

örökbe fogad egy kambodzsait.
Az, végre is mindegy neki, egy raktárban pakolja,
amit muszáj pakolnia – de mindenki pakol, nem?

Nem mindenki pakol, amíg
kitart az élet? Míg kitart benne az Isten?
Ebből az lesz, abból meg ez,

nem ebből ez és nem is abból az,
belőle semmi. A nyarat sem éri meg.
Jó, jó, eltűnnek sorban – most viszont
még csillog az egész. Külön és együtt csillog.
Még belépnek a Szent Keresztbe,
és megnézik ott, amit nézni illik.

KUKORELLY ENDRE (Budapest, 1951) Déry Tibor-, Füst Milán-, József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja díjas író, költő, kritikus, az Irodalmi Jelen folyóirat egykori szerkesztője. Legutóbbi kötetei: Ház, háború, halott avagy Nem arra való a szeme annak, akit Hermész vezet, hogy fura vidékeket lásson (Kalligram, Bp., 2024); Bravó, Sylva! Színházügyek (Trend – K.E.R.T. Kiadó, Bp., 2026).

 

Király Farkas

Ihlet

A negyedik szék üres volt.

A három férfi már jó ideje várt.

– Késik – mondta a kaftános.

– Lehet, hogy nem találta meg az utat – töprengett az er­dészruhás.

A szkafanderes nem szólt. A falakat figyelte. Ujjbegyével vé­gig­kopogtatta a köveket.

– Nem barlang – állapította meg.

– Nem.

– Kár.

A kaftános elmosolyodott.

– Maga mindenütt barlangot keres?

– Nem. De a bejáratot ismerni jó. Tudniillik többnyire az a kijárat is.

Csend telepedett rájuk.

– Régóta ismerjük egymást? – kérdezte a kaftános.

– Nem.

– Akkor miért érzem úgy, hogy igen?

Az erdészruhás vállat vont:

– Mert ugyanaz az ember álmodott bennünket.

A szkafanderes felnézett:

– Ebben nem lennék olyan biztos.

A kaftános lemondóan sóhajtott, majd így szólt:

– Arakel vagyok, a Fényes Porta utazó jegyzője.

Erre az erdészruhás kissé felemelkedett a székből, vissza­eresz­kedett, és bemutatkozott maga is:

– Abrudán Mojzes volnék, a Karamazán térképésze.

A szkafanderes az illendőnél egy kissé tovább hallgatott, közben bizalmatlanul méregette a két másikat. De végül azonosította magát.

– Zulu százados, Galaktikus Expedíciós Hadtest, Golf Sierra Foxtrot zászlóalj.

Arakel megfordította maga alatt a széket, és a támlára kö­nyö­költ:

– Engem egyszer megölt.

– Tényleg? És aztán?

– Másnap meggondolta magát.

Mojzes felnevetett:

– Engem meg hónapokig egyetlen mondatba zárva tartott.

– Fura lehetett – jegyezte meg Arakel.

Zulu bólintott, immár kevésbé ellenségesen:

– Engem háromszor átnevezett, mire végre megtalálta a ne­vem…

Mindhárman elhallgattak.

– Emlékeznek arra az időre – kérdezte Arakel –, amikor egyszer csak eltűnt?

– Persze – mondta Mojzes. – Hónapokig nem nyúlt hozzánk.

Zulu vállat vont.

– Legalább dolgozott.

– Téved – felelte Mojzes.

– Akkor mit csinált?

– Nem mert visszajönni.

Ismét hallgattak, kissé tovább. Végül Zulu megszólalt:

– Miért félt volna?

– Mert tudta, hogy még nincs kész.

– Melyikünk?

– Egyikünk sem.

Arakel lassan bólintott.

– Igen…

Zulu ismét végigkopogtatta a falat.

– A Proxima Centauri egyik bolygóján egy barlangban egyszer három napig követtünk egy légáramot.

Arakel és Mojzes semmit nem értett, de értelmesen figyelte Zulut.

– Miért? – kérdezte Arakel.

– Mert nem illett a térképhez.

– És?

– A térkép volt rossz.

Mojzes lehunyta a szemét.

– Én mindig azt követtem, ami nem illett bele a világba.

– Én is – mondta Arakel.

– Én is – felelte Zulu.

Valahonnan zizegés hallatszott.

Mindhárman az üres szék felé fordultak.

– Megjött? – kérdezte Arakel.

– Még nem – mondta Mojzes.

Zulu azonban nem a széket nézte. Hanem valamit a széken. Korábban mintha nem lett volna ott.

– Biztosak vagyunk benne – kérdezte halkan –, hogy ő talált ki minket?

Senki sem válaszolt. Hosszú idő telt el, mire Mojzes megszólalt.

– És ha fordítva történt?

Arakel felnézett.

– Vagyis?

– Mi kerestük őt.

– Mi végett?

– Hogy végre legyen valaki, aki meghall bennünket.

Zulu sokáig hallgatott. Aztán lassan bólintott.

– Ez megmagyarázna mindent.

– Mit?

– Hogy miért tartott ilyen sokáig.

A negyedik széken továbbra sem ült senki. Mégis úgy érezték, már nem üres. Arakel felállt és a székhez sétált. Nézegette, aztán kijelentette:

– Azt hiszem, megérkezett.

– Hol van? – kérdezte Zulu.

– Ott, ahol mindig is volt.

Mojzes a papírra nézett. Szinte üres volt. Csak a lap tetején állt egyetlen szó.

 

KIRÁLY FARKAS (Kolozsvár, 1971) jelenleg Budapesten él. Költő, író, műfordító, szerkesztő, újságíró. Az Ambroozia egyik alapító szerkesztője, 2010-től 2016-ig a műfordításrovat vezetője. Az Irodalmi Jelen prózaszerkesztője 2016 és 2019 között. Az Országút főszerkesztő-helyettese, a tegnap.ma alapító főszerkesztője. A Magyar PEN Club alelnöke. József Attila-, Bella István-, Irodalmi Jelen- és Páskándi Géza-díjas. Legutóbbi kötete: #győznifogunk (2025).

 

Finta Éva

In-spi-ráció

Belégzés.
Benne a spirálban
a spiritualitásban
hogy legyen ráció
benne a kegyelemben
hogy legyen élet
legyen respiráció
az elme játékán túl
egy újabb stáció
miként a létra tudja
(mely bennünk fokozza magát
bennünket fokoz)
mit Weöres Sándor poétánk
szabott reánk 
akár egy emléktáblát:
a költészet – való.

Ha igaz az ige
ha megtestesül
anyagot teremt légből a semmiből
elménk és szívünk ha szövetkezik
babrálgathatják sorsunkat sorainkat
korok divatok politikák
ha szív és elme összefog
angyali kegyelemmel nem nyafog
mint fogfájós kinek fogán véső fogó
a korszellem mit kezd velünk? – 
vagy küzdene? – 
Zúgó folyó áramlása ha áthalad
elménken testünkön a szavakon
belégzés kilégzés során
játék az
még ha sportban is a maraton.

Ha benne a spirálban
a spiritualitásban
kíváncsi angyalok 
mellénk szegődve nézik
ahogy a tollunk vérzik:
papírnak monitornak életet ad
összejátszik alkotójával a gondolat
a megtestesülésben ösztönöz
a hangokból így támadnak szavak – 
hallgatom én is belső hangomat.

                    2026. 08. 02.

FINTA ÉVA (Beregszász, 1954) József Attila-, Ratkó József-díjas, Együtt-nívódíjas, Munkácsy Mihály-életműdíjas stb. költő, író, irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség, a Magyar PEN Club tagja, a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja. Jelenleg Sárospatakon él. Tagja továbbá az Együtt (a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának folyóirata) tanácsadó testületének és az Észak-fok periodika alkotóközösségének. Legújabb verseskötetei: A szív irányai (2026), A teremtő szeme (2025).

 
Vörös István

Honnan jött Weöres Sándor?

 

    
„Csak egyetlen színt elgondolni tudnék,
    amilyet nem látok soha –”
                (WS: Rongyszőnyeg)

Nyolc évvel volt fiatalabb
csak József Attilánál,
egy egész ország hitte azt,
elhitte azt, hogy rá vár,

és rá várt tényleg, azt hiszem,
sőt, nyilván a világ is,
de aztán senki nem figyelt,
hogy mi az, amit állít.

Költőnek hihették, mivel
zseniális költő volt,
azt gondolták, hogy amit ír,
csak költészeti hóbort.

Egy más bolygóról érkezett,
ezt ő maga megírta,
tudás a sorai mögött,
mindent tudó poéta,

és semmi-ismerő bohóc,
vagy depresszió-gyógyszer,
gyerekből felnőttet csinált
a puszta két kezével,

vagyis azzal, ahogyan írt –
és felnőttből gyerek lett.
Kölcsönadott minden tudást
a gazdátlan egeknek.

Istenek lakta otthonát
tévedésből elhagyta,
bepillantott egy más világ
az ég alatt valóba.

És mi is ráismerhetünk,
hogy honnan érkezett ő,
ott más színek és fények vannak,
és nem sötét a felhő –

mert ő talán az ember ott,
hisz légnemű az élet,
a semmi teste felragyog,
mert vele is beszélnek.

Minden világos tudata
képezi a világot,
halál nélküli ott a lét,
és a végtelen rárogy.

Ha unják, akkor huss, gyerünk
egy más dimenzióba!
A Földön akkor gyereket
hoz valóban a gólya.

De nem a testet, dehogy is!
Így érkezik a lélek.
Az ilyennek hiába mondsz
tarkabarka meséket.

És csecsemőként is dumál,
csak legyen, aki értse.
Megretten tőle a halál,
és meghátrál a végzet.

Csodagyerek, mivel nem az –
nem az, aminek látszik,
árad belőle a zene,
vagy a szavakkal játszik.

De nézz a játékok mögé,
tanulj másik világot!
Nézz másként önmagadra is,
ki a megváltást várod,

vagy egyszerű jókedv után
rohansz mindennapokban.
Mennyire szép Velence, és
már Budapest is ott van

a másvilági utazók
titkos bédekkerében.
„Naprendszeri lakásomat
tejútira cserélem.”

VÖRÖS ISTVÁN (Budapest, 1964) József Attila- és Magyarország Babérkoszorú díjas költő, író, műfordító, egyetemi oktató, Irodalmi Jelen-költészet díjas alkotó. Legutóbbi kötete: Nem mondani (versek, 2024).

 

Báthori Csaba

Az ihletről

Kezdhetném ezzel: amit nem tudunk róla, abból merítkezünk. Van is, meg nincs is. Nem emlékszem, hogy bármely versem valaha is valami különlegesen felszított állapotban született volna. Megesett, hogy kitapogattam a formát, nevezhetném választásnak is. Szesztinát szerettem volna írni, a nagy trubadúr, Daniel Arnaut utódaként – ő találta fel a szesztina-formát, mondjuk –, de csak egy kurta disztichonra futotta erőmből. Egyszer, emlékszem, kikocsiztunk a János-hegyre, és nekem megakadt szemem a fák pókhálós közei közt hancúrozó kutyákon. Vajon mit kergetnek? Egymást? A kutyák, úgy tűnik, csak rövid időre szaglászgatják egymást, – aztán lódulnak tovább egy másik szag után, egy másik far vagy fa tövéhez, és halhatatlan érdeklődéssel pár percig ott időznek.
Egy ütött-kopott, zajos udvarban nőttem fel, egy gesztenyefa, egy som és egy diólomb árnyékában. Emlékszem, persze, az emberekre is: a bőrük kérges redőire, elhordott ruháik suhogására, és nyihogásukra vasárnap harangozás előtt. De aztán egyre erősebben derengenek olvasmányélmények, Szent Ágoston, Dickens, Dosztojevszkij. Amikor néha leültem verset írni, rá-ráébredtem. És láttam: megint és megint, szakadatlanul Shakespeare ragad meg. Vissza-visszatértem néhány sorához, képletéhez. Kevesen hinnék, hogy egy több évszázaddal előttünk élt géniusz micsoda eleven rettenettel és delejes varázzsal képes átitatni műveinket. Engem Shakespeare ezerszeres bűvkörökkel fogott meg, és tart hatalmában, immár mindörökre.

Elmesélem, hogyan fogant és árnyalódott és színeződött egyik szonettem. A téma: anyám. Él-e még, vagy meghalt nekem, bennem, ki tudná. És hogyan őrzöm emlékét teljesen vagy néha-néha feledés közben, csak részlegesen megidézve jelenlétét, ki tudná. A szonettet majd idézem a végén, előbb lássuk az eredőket, dióhéjban.

A vihar I/2-ben Ferdinánd siratja holt apját. Ül a tengerparton, és valamilyen dallam sodródik felé, „viznek és búnak hangjait simítva / mézes ütemmel” (Babits Mihály káprázatos fordítását idézem, amelynek költői érvényét nem csorbíthatja semmilyen kicsinyes méricskélés). És akkor megjelenik Ariel, és énekelni kezd, mondván: apád meghalt, lehet, de „Korál lett csonjaiból, / Igazgyöngy termett szemeiben; / s így semmije szét nem omol, / hanem éri dús, csodás / tengeri elváltozás. / Nimfák harangoznak neki: / Szétszórt hangok: Bim, bam. / Halld, hallom: – bim, bam! zengeni.” Megdöbbent a bámulatos poézissal megpendített gondolat: az apa nem halt meg, hanem gyönggyé és korallá gazdagodva-átváltozva fekszik a tenger mélyén, és immár örökre létezik. Az egész természetet gazdagította ő a halálával, tehát: nem­létre váltott életével hagyta, hogy a mindent gazdaggá és ide­genné, különössé változtató tenger megörökítse őt. Az angol, persze, még erősebb: a sea-change (a tenger-változtatás, ez Shakespeare egyetlen pillanatban megtalált szava, csak itt használja egyetlenegyszer) rich és strange (gazdag és furcsa, idegen) dolgot hoz létre a test pusztulása közben. És még egy dolog: az angol szövegben a suffer (elszenved) ige bukkan fel – tehát a test halálában elszenvedi ezt a gazdagodást és csodává magasodást.

Ha visszagondolunk Ferdinánd felvezető szövegére, amelyben a tengerparti muzsika és a halott jelenléte összekapcsolódik, már el is jutottunk ahhoz a népdalhoz, amelyet Kodály Zoltán 1910 táján jegyzett le Gyergyóban. A népdalban egy lány az édesanyját vigasztalja, és ő is párosítja a tengeri temetőt a harangzúgással. A népdal így végződik: El is eltemetnek az erdei vadak, / Meg is megsiratnak az égi madarak. / Tengernek nagy habja szemfedelem leszen, / Tengernek zúgása harangszóm is leszen. (A nagy költői gondolat itt nem csendül fel – a tenger minden holt anyagot örök értékké varázsoló bűvereje –, de a tenger és a harangzúgás párosítása itt is gyöngéd költői légkörbe emeli a panaszkodó leányka bánatát.)

Látjuk: az alapozó szemléleti alkatrészeket nem is kellett szokatlan mértékben feldúsítanom, hogy megírhassam saját szonettemet édesanyámról. Tudom: ő akkor született, amikor engem megszült. Mesélték ezt nekem rokonaim, akik a születésem előtti időkről később beszámoltak nekem. Tudom, nehezen szült meg, sokszor kellett felültetnie engem a felhőkre, a ragyogó és holt angyalok seregébe, ahol a földön nem fogadható pici halandók töltik múlhatatlan életüket. És amikor már itt voltam ezen a világon, akkor nehéz lett a teremtés, mindkettőnk életének megmentése, kitalálása. Mennyit kellett fogynia és zsugorodnia édesanyámnak a szenvedések présében, mire olyan könnyűvé lett, hogy elfért egy keskeny sírban. És azt is tudom, tudtam már pici hitem idején is: csak úgy tudott megmenteni engem itt a földön, hogy az égbe kapaszkodott, hogy „elkerülje a fájdalmat” itt a földön.

Mit tudok még? Azt is, hogy – mivel önkezével vetett véget életének – egyre inkább valamely alvilág felé süllyedt, női Orfeuszként, hogy felhozza magának, és örökre magáénak tudhassa azt, aki megtermékenyítette. (És, mint említettem: megnyitotta az életét.) A Feneketlen-tó melletti Szent Imre hercegről elnevezett templomba járt vasárnaponként misére, és tudom, lélegzetvisszafojtva bízott abban, hogy egyszer megteremti majd a katolikus jóisten. (Amikor megfogant és megszült engem, felteszem a versben: akkor teremthette meg rövid időre ez a kisbetűs fennvaló.) És ebben az értelemben mondhatom azt: egyszerre születtem vele. És most már csak egy lépés azt mondani: ő bennem örök, és majd csak akkor hal meg, ha én is átszállok a mélybe.

Azt hiszem, nagyjából elmondtam egyik versem ihlettörténetét. És immár nincs is mit hozzátennem a történethez, – hacsak nem írom ide szonettemet, amelyben hitet teszek Shakespeare-ről, életemről-halálomról, és a költészet furcsa erejéről, amely észlelhető, de alig magyarázható zömítéseivel elevennek és holtnak egyszerre képtelen távlatot nyit. Íme, a vers:

                                           

ANYÁM

Túl nehéz voltam vele, túl nehéz
vagyok nélküle. Most már se magasra,
se mélyre nem vezet az ember útja, –
anyámmal valódi merészkedés

volt az élet. Mi mindketten az égre
támaszkodtunk, hogy együtt elkerüljük
a fájdalmat a földön. Szenvedése
megtelt idővel, s ő egyre sűrűbb,

füstösebb alvilágba menetelt.
S úgy tűnt el, mint akit meg se teremtett
az úristen. Nem kapott több hitelt

fönt s bent. Megtudtam, épp amikor eltűnt:
anyám és én, mi egyszerre születtünk.
Anyám és én, mi egyszerre halunk meg.

 

BÁTHORI CSABA (Mohács, 1956) József Attila-, Déry Tibor-, Füst Milán-, Szobotka Tibor-, Hetedhét-, Tekintet-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, jogász. Az ELTE jogi karán végzett. 1981-től 1996-ig Ausztriában élt, ahol a Bécsi Napló szerkesztője volt. 1998-ban az Osztrák Kancellári Hivatal kitüntetésében részesült. 2024 óta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja. Legutóbbi kötete: Ő is vagyok, én is vagyok (esszék, 2021). 

 

Lajtos Nóra

Halott feketerigó

Válaszvers Juhász Ferenc azonos című szövegére

 

a járdán fekszik előttem, sáros

a járda, fekete virágkehely-gravitáció,

hullhatott volna hófehér szaténnel

bélelt csipkekoporsóba, ha történetesen

tegnapelőtt történik az eset, hókristály,

hófény, hógörgeteg, hófergeteg,

hókehely és hógúla közé,

s most az angina-pectoris fájdalomkoszorúi

lennének hűs, ázott teteme felett, egy titok,

melyet már megtudni soha nem fogunk, s

azt sem, miért repült, miért nem repült,

csőrében magával vitte a szerelmeit és

halálait, mert nem egyszer hal meg, aki

igazán szeret, szíjakkal és fémpántokkal

fekszik a kiterített lélek a szakítás műtőasztalán,

de talán csak elektrosokk-huzat érte tenyérnyi

koponyáját, hogy így a semmiből, az éj fekete

szemgödréből aláhullott az örökkévalóságba,

a csupa-csipás szemű, fényfoltos kezű, lapáttenyerű

halál jön érte, nyikorgó csizmaszárában elfér a

holdvilág, feketére bokszolt az éjszaka, kezébe

veszi az ázott-csatakos-nyirkos-lucskos testet,

hétmérföldeket lép vele, már rég nem látjuk

merre vitte: Hieronymus Bosch madártemetőjébe,

esetleg a holdsütötte hűvös kút gyűretlen

holdvizéből a kozmoszfürtháló tiszta galaxisába,

Dante, légy velünk ma, és holnap, ha gyűlnének

a halott feketerigók, sárga nap a csőrük, daluk

dies irae, dies illa volna, hogy ama nap a világot

hamuvá írja széjjel, Ó halott feketerigók, halál-

csöndjéből kinőtt végtelen virág-mágnesek,

virág-harangok, virág-csengettyűk, virág-anyaméhek.

LAJTOS NÓRA (Püspökladány, 1977) Irodalmi Jelen- és Bella István-díjas költő, író, irodalomtörténész, kritikus. Jelenleg Debrecenben él, 30 éve publikál, 13 könyve jelent meg. Legutóbbi kötete: Gobelinpillangó (160 új vers, 2026). A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjas alkotója

 

Marton Réka Zsófia 

Dunavirágzás

Ez a tömeges halál egy nyárestén
a strandröplabda-pálya homokjában ér.
Kelj fel, és repülj!
De nem kel fel.
Nem tud.
Nincs csodás gyógyítás.
Hanem kódolt tehetetlenség.
Pár órára kárhoztatott élet.
Egy a noteszomon landol belőle.
Ihletet hoz vajon utolsó szárnycsapásaival, 
mielőtt feloldódik a névtelen ezrek
száraz záporában?
Vergődés a homokban,
az esőre áhítozó légkörben,
a fények itt halált hoznak,
és az örök sötétség fényesedik nekik,
kapálóznak kicsit,
megannyi névtelen,
pont mint a régen éltek.
Kérészek vagyunk tán mi is csak?

MARTON RÉKA ZSÓFIA (Budapest, 1987) költő, gimnáziumi tanár. Egyetemi tanulmányait a PPKE BTK és a KRE BTK-n végezte magyar–történelem, illetve angol szakon. Legutóbbi kötete: Időbélyeg (versek, 2025). 

 
Halmai Tamás

(inkarnáció)

temérdek világ – észre sem veszed –
lopódzik, surran, szökken, perdül, árad
ki szádból, levegőbe palotákat
húz fel, ha beszélsz, ihlet szenteket

életre, hol a hallgatás is párlat;
tüdő alkímiája szendereg
megváltások közt, lelkedzett szelek
tanítanak egyetlent pórnak, párnak –

angyal ró időt megörökölt térbe:
az irodalom írmagból való
kertek gyümölcse, irgalom története,

mondhasson csendet igazságnyi szó;
inspiráció a kezdet törvénye,
s a vége mindig inkarnáció.

HALMAI TAMÁS (Pécs, 1975) József Attila-díjas költő, esszéista, Térey János-ösztöndíjas alkotó. Legutóbbi kötete: Megválaszolt érintés. Leveles Ibolya költői világa (esszék, Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2026).

 
Markó Béla

Újabb szonett az Égei-tengeren

Nem léphetsz ugyanabba a folyóba
vagy tengerbe sem? Mert megváltozott
a víz? Más a sirály, és más homok
süpped alattad? Vagy mert megtorolja

Poszeidón, hogy hűtlen voltál hozzá?
Lehetséges. De ennél fontosabb,
hogy te sem vagy ugyanaz. Boldogabb
vagy boldogtalanabb? Vízzé, homokká

s talán sirállyá lettek részeid.
Hűségeid vagy hűtlenségeid
nyilván számítanak, mégsem segít,

hogy visszatérsz, nem ismételheted
tavalyi tested-lelked, tengered.
Minden csak egyszer történhet veled.

Nea Potidea, 2026. augusztus 14. 

MARKÓ BÉLA (Kézdivásárhely, 1951) költő, szerkesztő, politikus. Magyar–francia szakot végzett Kolozsváron 1974-ben, tanított Marosszentannán, szerkesztő volt a marosvásárhelyi Igaz Szónál, majd 1989 után a folyóirat utódának, a Látónak a főszerkesztője 2005-ig. Szenátor volt a román parlamentben, 1993 és 2011 között az RMDSZ elnöke. Számos verseskönyve, több esszékötete jelent meg, tankönyvet is írt. Legutóbbi verseskötete: A szeretet pokla (hetvenöt szonett, Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2026). Marosvásárhelyen él.
 

Fellinger Károly

A nyelv lehetőségei

         Szenczi Molnár Albert emlékére

1. tétel
(A versnek)

A versnek arra kell a költő,
hogy elkezdje, s hű legyen hozzá,
aztán már magát írja a vers,
pokoli kémény bőre alá.

Független úgy lesz a költészet,
ha a szabadság követi őt,
bezárt kalitka résein át
csillagok között a repülőt.

2. tétel
(Fejadag)

Kiírni magamból a hiányt, ami
egy kis legókocka-kapcsolatra van
kárhoztatva, ítélve, vagy valami 
másra, az ösztönösség sportja a vers,

nem pálya, labdát dobsz a kislány és a
Barbie baba közé, nem hull vissza így
fejedre a csírájában elfojtott
kő, még azt sem tudod, hogy hol a fejed.

Cserbenhagy a nemlét, faképnél hagyja
a képzeletet, lélekfacsaró hit
veri a szívem, ahogy a kis dobos 
gyerek fakanáĺlal az öreg fedőt.

Kiírni magamból a hiányt, a kínt,
az örömöt, kövessenek, nyomomban
loholjanak, mint az a kutya, aki
tudja, hogy nem kell a nyakamra póráz.

3. tétel
(Visszhang)

Madártollú kóbor szelek,
csöndet dajkáló felhők,
mennydörgéssel üzenjetek,
a kísértet él, eljött.

Gyónom beteg szívemnek, meg-
vallom újra meg újra,
eltévedt, elveszett bárány
az aranykapu kulcsa.

Aki szabadságot akar,
keresni fog, keresni,
de nem maradhat számára 
a titokból semennyi.

A nincs reménye mögé bújt
maradék józanságom,
a jövő csal, egyensúlyoz 
egy hulló, ősz hajszálon.

4. tétel
(Aranykapu)

Kifogta az aranyhal,
úgy érezte, belehal,
néma volt a halász gyerek,
nem mondhatott neki nemet.

Jóska, Jóska, tojóska,
fél bemenni az ólba.
Aranykapu díszes kulcsa,
hogy miért vas, az ég tudja.

FELLINGER KÁROLY (Pozsony, 1963) Jókán él, Arany Opus-, Forbáth Imre-, Simkó Tibor- és Madách-nívódíjas, valamint Térey János irodalmi ösztöndíjas költő, meseíró, helytörténész. Legutóbb megjelent könyve: A farkába harapó idő (verseskötet, Parnasszus Könyvek, 2026, Budapest).