Kirendelt helyek

„Rohadjon meg az összes” – kiált a borító szövege, miközben egy szép, merev, félbevágott női arc néz rám, félig szemből, félig oldalról. Vermeer portréinak csendes törékenysége árad belőle. Ez a feszültség ott lüktet a történetben végig.

Schillinger Gyöngyvér 2025-ben megjelent regénye nem készít elő számunkra semmit, nem hagy időt a ráhangolódásra, rögtön egy meztelen fenék nyers látványával nyit. Egy középkorú házaspár reggeli szeretkezése, pontosabban az utána következő percek, bugyikeresés, ruha fel, gyors egyeztetés a napról, indulás. Szabatosan folytatja ezután is, nem kommentálja a szereplőket, nem magyaráz helyzeteket, hanem pár érzékletes szóval felvázol, mutat egy gesztust, egy szokásos használati tárgyat, vagy egy megszokott kölcsönös viszony töredékét, majd egymás mellé teszi a jeleneteket, a többi az olvasó dolga.

A kimondatlan feszültség a szexszel, sikkasztással, botránnyal kiegészítve hollywoodi sztorit teremt, ez azonban csak álarc. A cinizmus és a gátlástalanság felszínét felkapargatva előbukkan a vágy, a hiány és a félelem, hogy a mélyből aztán az emberi esendőség nézzen vissza ránk.

Most kellene felvázolnom a történetet, de ezt csak óvatosan szabad, nem felfedve a fordulatokat, melyekben bővelkedik. Két főszereplőnk, a negyvenes évei végén járó Balázs, aki ügyvédi irodát vezet Budapesten, és beosztottja, a szakvizsgája és esküvője előtt álló Olga. Váltott szálon mesélnek, és mindkettejük történetében keveredik az üzleti szál a magánéletivel, amiképpen kettejük kapcsolatában sem egyértelmű, hol ez a határ, és meddig alakítható.

A jogászi közeg rideg és gyakran gáncsoskodó világához alkalmazkodni kell. Balázs ezt már régen megtette: erkölcsi határait érdekei szerint alakítja. Számára a siker azt jelenti, hogy ő használ másokat, nem pedig fordítva. Nem ismer mértéket, másokra való tekintet nélkül tör előre. Talán éppen azért képtelen megállni és megelégedni, mert nincs valódi célja – belső hiány munkál benne. Vágyik valamiféle meghittségre, amelynek természetét maga is csak homályosan érzékeli. Az ehhez hasonló belső ellentmondások adják a szöveg valódi feszültségét. A hatvanmilliós sikerdíjjal kecsegtető „hydrás történet”, amely Balázs kapcsolataira és ügyeskedésére épül, nehezen követhető. Megnyugtató azonban, hogy nemcsak az olvasónak, hiszen később kiderül, hogy Olga sem érti igazán. Vele először Balázs gondolataiban találkozunk, mint olyasvalakivel, akire egy napra rá lehet bízni az iroda ügyeit, mert érti a működését, és kész magára vállalni a felelősséget.

Amikor megjelenik előttünk Olga, egy állami pszichiátria rendelőjében látjuk, sok más nővel együtt, akikkel órákat várakozik. Végül egy szakállas férfi nyit ajtót színpadias mosollyal. Fél füllel hallgatja, ahogy Olga belekezd a problémái sorolásába, majd hamar félbeszakítja: közli vele, hogy szorongó alkat, és ezt az anyjától örökölte. Olgának nincs ereje felnevetni – az olvasó nevet helyette.

„Felírok enyhe szorongásoldót. Kétszer fél napközben, lefekvés előtt egy egész. Van kérdés? Nincs, jó. Kattintgat, vár, megint biztatóan mosolyog Olgára. [...] A világ nem olyan bonyolult, csak a szorongáson keresztül tűnik annak, tudja” – mondja Olgának, mielőtt a receptet felküldi a felhőbe, a pácienst pedig haza.

Olga azonban nem Balázs morális ellenpontja, ahogyan elsőre tűnhet. Bár fiatalabb, feltűnően sebzett és kényszeres alkat, s gyakran hagyja magát kihasználni, személyisége korántsem egyértelmű. Ő is képes árulásra; benne is munkálnak kegyetlen, olykor erőszakos gondolatok. Ha neurózisukat nézzük, talán nem is különböznek annyira egymástól.

Mindkettejük alakja körül felrajzolódik a család is: tagjai hétköznapi cselekvések egy-egy villanásában vagy emléktöredékekben jelennek meg. Olga alkoholista anyja és a soha nem látott apa. Balázs testvére, akivel a szülői hagyatékon vitatkozik; a felesége, akivel közösen próbálnak fogyókúrázni és leszokni a cigarettáról; valamint a fia, akit az anyja rátelepedő szeretete tesz önállótlanná. Nincsenek magyarázatok – csak jelenetek, félmondatok, átsuhanó gondolatok és szexuális fantáziák.

Annyi minden sűrűsödik ebbe a történetbe, amiből akár egy nagyregény is kitelne, mégis tömören kapjuk – úgy, ahogyan egyetlen mondatba képes belesűrűsödni több évtizednyi felgyülemlett hallgatás. A jól eltalált mozzanatokból összeálló történet maga is csak egy villanás: nem fut ki sehová, nincs lezárása, szereplőit útjukra engedi, vissza az életbe. A budapesti csúcsforgalomba, a kalóriaszámláló alkalmazások és a munka közben telefonáló anyák világába. Nem kivételes vagy botrányos közegről beszél, hanem a hétköznapiról, ahol legfeljebb annyit állapítunk meg: az ideológiák változhatnak, de a kijelölt szerepek alig. Mindenki elfoglalja a magáét. Talán magunkban odavetjük, hogy rohadjon meg az egész, de közben már nyúlunk a fájdalomcsillapítóért. Vagy valami másért?

Schillinger Gyöngyvér: Rohadjon meg az összes. Kalligramm, 2025, Budapest.