Van-e szabadulás a hó alól?

Ki lehet-e lépni az áldozat szerepéből: nem bántalmazóvá válni, hanem túllépni a traumán? Hozhat-e gyógyulást a szeretet annak, aki nem képes valódi kapcsolódásra?

Karin Smirnoff svéd írónő a hó alól ássa ki a traumákat, és regénytrilógiájában tárgyilagos nyerseséggel mutatja be, hogyan küzd, aki cipeli őket. Elmentem az öcsémhez. Elvittük anyát északra. Azután hazamentem – fűződnek egymásba a címek, ahogy Jana Kippo mesél. „Basszameg de unom már ezt a sok sztorit. Nem lehetne valaki normális egyszer. Olyan, aki normálisan néz ki és normális dolgokat mond.” Ennyire vágyik. Normális életre – nem tűnik soknak. Csak olyasvalaki számára, aki nem sok normalitást tapasztalt addigi életében.

Jana húsz év után tér vissza gyermekkori lakhelyére, egy észak-svéd falu szélén fekvő régi parasztházba, ahol azóta alkoholista, nyomorában egyre mélyebbre csúszó ikeröccse él. Segíteni akar, ki akarja szabadítani Öcsit és saját magát is múltjuk szorításából. Kezdettől fogva sejthető, mennyire sötét ez a múlt, de a tények lassan, darabosan tárulnak fel előttünk, ahogy az emlékezés felszakítja Janában a régi sebeket.

A szöveg kopár, mint a táj, amit leír. Egyszerű nyersesége süvít, mint a szél, mely több réteg ruhán át is csontig hatol. Végig Jana mesél egyes szám első személyben, központozás nélkül. A tulajdonnevek következetesen kisbetűsek, a dialógusok tagolatlanul, egymásba folyatva sorjáznak. Ez a forma nem változik a három köteten keresztül, ami önmagában azt az érzetet kelti, hogy itt valami megállíthatatlanul bugyog fel.

Ez a próza úgy ábrázolja a traumát, hogy nem engedi azt „történetté szelídülni”. A tagolatlan, központozás nélküli beszéd olyan olvasói pozícióba kényszerít, ahol nincs kényelmes távolság és nincs katarzishoz vezető ív. Következményt kapunk, nem feloldást. A trilógia Patat Bence fordításában olvasható magyarul; a fordítás végig megőrzi a szöveg egységes, fegyelmezett hangját.

„A mi családunkban nem volt szokás veszekedni. Mi engedelmeskedtünk.” Jana emlékei elénk idézik az apát, aki részeges és agresszív, az anyát, aki tűr, félrenéz, imádkozik, esetleg bibliai idézeteket hímez számlálatlan a hófehér terítőkre. Gyermeki igényeknek, érzelmeknek nincs tere, az apa diktál és büntet, ritkán magyaráz, és tetteiért nemcsak az anya, a tágabb közösség sem számoltatja el. A gyermekek, Jana és Öcsi teszik ezt meg végül. Elpattan bennük egy húr, és erőszakra erőszakkal válaszolnak. Nagy árat fizetnek érte.

Smirnoff trilógiája nem a gyógyulás története. Jana számára a traumából nincs továbblépés, együtt kell vele élni, és néha a tapasztalat átfordítható művészetté, munkává, gondoskodássá.

A jelenben az ikerpár traumáiba dermedve sodródik: Öcsi egyre mélyebbre az alkoholizmusba, Jana egyik bántalmazó kapcsolatból a másikba. Hazatérve betegápolóként kezd dolgozni, és ami a magánéletben rombol – gondoskodása viszonzást nem váró és határhúzás nélküli –, itt működőképesnek tűnik. Ez csillant némi reményt. Ápoltjai kiszolgáltatottak, bántásra nincs erejük, Jana pedig alkalmazkodik, nem ítélkezik és nem undorodik.

A második kötet még északabbra visz, és a zordabb tél szereplőink lelki útjának is tükre. Ám Jana szinte sorsszerűen egy szükségből összetákolt családban találja magát, egy magányos férfi, egy kivert kutya és egy elhanyagolt gyermek mellett, akik a maguk módján mind ragaszkodni kezdenek hozzá.

„Semmi különöset nem láttam a tekintetében. Mégis ugyanaz az érzés töltött el mint mindig amikor bizalmas dolgokról meséltem valakinek. Hogy előbb vagy utóbb késként döfik őket a hátamba.” Janának csak arról van tapasztalata, hogy a kapcsolódás kiszolgáltatottsággal jár, amivel a másik fél visszaél. Veszélyes elfogadni a szeretetet. A félelem győz.

A második kötetben így felvillan a kötődés lehetősége, de ott a reflex, amellyel Jana ezt elhárítja. Ellentétben az elsővel, mely egy szokatlanul vidám karácsony estével zárva magában is megáll, a második egyértelműen folytatása az előzőnek. Ahogy az ikreket a szakadék fölött lóbálózva otthagyjuk, először érzem, hogy talán a kevesebb több lenne, túlontúl drámaira élezett a lezárás. Nem az a baj, hogy nyitva hagy, hanem hogy a nyitva hagyás a folytatás kikényszerítésének eszközévé válik.

A harmadik részben Janát súlyos veszteségek érik, világa összeomlik. Más tekintetben viszont mintha éppen esélyt kapna, hogy kinyíljon: szobrait kiállítják, lánya aktívan keresi a kapcsolatot vele, szerelmes lesz, bántalmazói lekopnak, elhalnak mellőle. De a történet egyre inkább szétesik.

Egyre több szál indul múltban és jelenben, és aránytalanul sok teret kapnak olyan kitérők is, amelyek már nem hoznak új felismerést, vagy lezáratlanul maradnak. Elveszik az érzés, hogy a történet tart valahová. Lehet ezt a szétesést a traumalogika leképezéseként olvasni, csakhogy olvasóként ez kimerítő akkor is, ha indokolt. A változatlanul nyers és tömör nyelvi eszközök azonban még így is fókuszban tartanak, és Jana lelki útja megrázóan hiteles marad.

Már az első regény felveti azt a kérdést, ami ránehezül mindháromra: megtörhető a bántalmazás ördögi köre? Kiásható a homályból az igazság, és vajon az elég-e? A válasz se nem egyszerű, se nem egyértelmű, de Jana sorsa magában hordozza.

„Nem mindig voltam ilyen. Régen inkább a balsafára hasonlítottam. Meg lehetett hajlítani. Lehetett faragni megváltoztatni levágni kiigazítani. De ennek vége. Senki. Még a saját gyerekem sem képes rá többé. Hallom, amit mondasz feleltem mint valami hivatalnok. És igazad van. De most nem tudok máshogy viselkedni” – vallja meg a lányának, akihez képtelen kapcsolódni, pedig az legalább részben gyógyíthatná a múltat.

Kiállítása bemutatóján megismert új szerelme hordozhatna egy meghittebb jövőt, de efelé sem tud határozottan lépni. Nem találja a helyét a világban a megszokott bántalmazók és jól ismert dinamikák nélkül. Egyedül a művészet képes valamennyire betölteni azt a gyógyító szerepet, amit az emberi kapcsolatoknak nem sikerül.

Ez a trilógia úgy ér véget, hogy közben nyitva marad. Elvágott történet, amely bizonytalanságban hagyja az olvasót, mert Jana számára a normalitás rendje visszafordíthatatlanul felbomlott. Amin keresztülment, azt nem lehet lezárni.

Karin Smirnoff: Elmentem az öcsémhez (2023), Elvittük anyát északra (2024), Azután hazamentem. Fordította: Patat Bence. Scolar, 2025.