Könyvheti ajánlónk 5. – Viola Szandra: Magyar monszun. Novellák, esszék, kritikák

Részlet a kötetből

Madárka

Madárkának dús begye volt, nagy, szárnyszerűen verdeső szempillája, és gyakran hordott tollal díszített fejdíszt vagy ékszereket. Édesanyját Gö­rög­országból hurcolták a biro­dalomba rab­szo­lgának, Madárka már itt született. Nem emlékezett pontosan, hogy nevét mikor, mely tulajdonsága miatt kapta, de szerette ezt a kedves elnevezést. A latin szó jelentését ugyan nem tudta biztosan, csu­pán sejtette, a hangalak csengése azonban tetszett neki.

Madárkának egy különös foglalkozás jutott: tálca volt. Quintus Hortensius Hortalus lakomáiról az egész biro­dalomban dicsőítő himnuszokat zengtek, hiszen az att­rakció részét képezték a fiatal női testen felszolgált ízletes fogások is. E foglalkozás viszonylag könnyűnek számított a rabszolgák körében, nem járt ugyanis nehéz fizikai mun­kával, a maradékból pedig maguk a felszolgálók, rabszolgák is kedvükre fogyaszthattak. Quintus Hortensius arról is híres volt, hogy óriási kertjének platánfáit aszály idején borral locsolta.

Ezen az estén épp consullá avatásának év­for­dulóját ünne­pelte, s az alkalom különleges ínyencségeket kívánt meg. Előételként fel­szol­gálták a szokásos osztrigát és homárt, némi szarvasgombával és császárgombával, valamint köny­nyebb, fehér húsú tengeri halakat, majd a kakukkfűillatú bá­rány következett. Ezután került sorra a legzsírosabb falat, a sertéssült. Az asztalnokok a malacpecsenyét fiatal sül­dő­ből készítették, amelynek húsa könnyen megpuhul, és omlóssá válik, de kellő háj fedi már a combokat és lapockákat. A malachúst a fiatal lány testén elosztva tálalták: az orcára és a szájra egy kis főtt fejhúst, köldöke alá a kocának a méhét téve, szemérme fölé mézzel csurgatott szűzpecsenyét helyezve, a lábakra pedig egy egészben sült, kisebb malacot.

A vendégsereg tapssal és éljenzéssel fogadta, ami­kor két rabszolga óvatosan lépdelve az asztalra terítette az ételekkel telerakott Ma­dár­kát. Madárkának eközben éne­kelnie kellett, és mindvégig mozdulatlanul feküdnie, esetenként öt órán át, ameddig a lakoma tartott. Ez gyakran kegyetlen feladatnak bi­zonyult, hiszen a forró húsok meg-megégették a bőrét, az étel­gőzök okozta viszketés pedig szinte elviselhetetlen volt. A vakaródzás, mozgolódás, netán felug­rá­lás azonban halálos bűn lett volna, ha ilyen gusztustalankodással vagy botránnyal zavarja meg a főúri méltóságok lakomáját, minden bizonnyal fejével fizetne érte. Egy szobor mozdulatlanságával feküdt hát, s közben édes kis dalokat énekelgetett. (Bevett szokás volt, hogy ha a vendég szeretné, hogy a rabszolganő abbahagyja, vagy ismét elkezdje az éneklést, kissé megszúrja villája vagy kése hegyével.)

Sorban jártak hát az éneklő, élő tálca csodájára a hiva­tal­nokok, tisztek, hadvezérek és consulok, a cursus honorum ál­tal szigorúan meghatározott sorrend szerint. Hortalus maga ült az asztal mellé, és osztotta szét a javakat az elé járuló méltóságoknak. Ahogy fogyott a dúsan megrakott asztalról az étel, úgy vált egyre több láthatóvá a meztelen női testből. Hortalus először egy darab tarját vágott le a questoroknak, a magistratusok csodálattal hajlongtak a hús­cafatok előtt. A jelen lévő két tribunusnak a szűz­pecsenyéből vágott hártyavékony sze­le­tet, akik mintha valódi selyemkelmét ta­pintanának, hordozták végig a társaság előtt a tenyerükre fektetett ételt. Közben fizetett kórus éljenzett és tapsolt, a szolgálólányok pedig a bor körbekínálását is megkezdték. Hortalus a sült-főtt testrész egységét, kivehetőségét és en­nélfogva perverzitását még őrző darabokat metszett ki. Hol késsel vágott, hol a kezével marcangolta a zsíros ravatalra em­lékeztető élő sültes tálat. Hortalus valóságos kegyosztóként tündökölt lakomáján, s minden ínyencségnél jobban élvezte az őt körülvevő csodálatot. Egy-egy mondat erejéig még gasztronómiai jártasságát is fitogtatta: „A far felőli részen, a gerinc alatt és mentén található hosszúkás hús a szűzpecsenye, amit gyakran egyszerűen csak szűznek neveznek, de hívják tüskepecsenyének is, érdemes a szájban forgatni, lassan rágni, míg a nyelv alatt elolvad, akár a kezdetben tüskés szűz leány…” A vendégek elégedetten cuppogtak, kezüket pedig mind Madárka selymes, dús, rozsdabarna hajába törölték.

A praetoroknak a szaftosan elkészített veséből és méh­ből mert, azután a consulnak a mézes pecsenyéből és az egészben sült malacból: „Itt található a felsál, majd a ró­zsa, mindkettőből finom frissensült készíthető, de csak kisebb érméket érdemes kikanyarítani belőlük, ám nem egyforma ízű az érme két oldala…” Noha a fizetett kórus szüntelenül éljenzett és tapsolt, érezni lehetett, hogy a bortól elálmosodott vendégsereg körében kissé leült a hangulat.

Az ételosztás legvégén a senator következett, rang szerint neki jártak a legjobb falatok, ezért Hortalus különösen szeretett volna kitenni magáért.: „A csülök legporhanyósabb, legfinomabb része a »madárka«, amit az első csülkök lapockához közelebb eső húsrészeinek a találkozásánál kell keresni” – mondta, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kissé mélyebbre eresztette a kést, és belevágott a mozdulatlanul fekvő lány húsába. Madárka nem mert moccanni, csak kissé szomorúbb dalokat énekelt. Hortalus a friss vértől pirosló darabot átnyújtotta a senatornak. A teremben ujjongás tört ki, a csőcselék felélénkült: „Nyisszants, nyisszants!” – kiabálták. Hortalus érezte, hogy sikere van, ezért leka­nya­rított egy darabot a rabszolganő combjából, és azt fektette az ezüsttálcára. Eközben a teremben álló két őr a fájdalomtól félájult Madárkát erős fügepálinkával itatta. A lány – talán azt hitte, még mentheti életét – bódulatba zuhanva tűrt, és énekelt, akár egy haldokló hattyú. Hortalus – akinek már a könyökén folyt a zsír és a vér – azonban részeges és diadalittas mámorában csak vágott, és szúrt, és metszett, és magyarázott: „Ez itt az oldalhús, egyben sütve túlságosan rágós, de…” Időnként megnyalta ujjait, vagy beleharapott az élő húsba, ahogy beszélt, messzire fröcsögött szájából a véres nyál. „Ez itt jó körmöcske, levesbe vele” – s próbálta letépni a lány körmeit, mivel azonban ez nehéz és aprólékos feladatnak bizonyult, hamar elvesztette türelmét, s inkább tőből rántotta ki Madárka ujjait. Azután egyre nagyobb szeleteket vágott, és egyre mélyebbre eresztette kését a vergődő testben. „Ez itt a hosszúkaraj – ordította –, kakukkfűvel fűszerezve kiváló, erdeigomba-mártás illik hozzá… ez a dagadó, fügével töltve jó… ez pedig itt a szív, semmire sem jó.”

Az élőszóban több a spontaneitás

Részlet Varga Melinda Viola Szandrával készült, 2022-es interjújából

Viola Szandra az Irodalmi Jelen állandó szerzője, költészet díjas alkotója nem ismeretlen az irodalmat kedvelők körében, versei, prózái, esszéi mellett rendhagyó performanszaira, irodalmat népszerűsítő művészeti projektjeire is sokan felfigyeltek.

Öt és fél éve szerkeszti a Poétikon című irodalmi műsort a Karc FM-en, az adás vendége volt többek között Szőcs Géza, Ács Margit, Ágh István, Térey János és számos határon túli szerző és elsőkötetes alkotó. Nagy álma, hogy egyszer Irene Vallejo spanyol írónővel bebarangolja a görög tájakat, az Odüsszeia és az Iliász nyomába eredjen.

– Az Oláh János Szerkesztői Ösztöndíjad alatt az Irodalmi Jelennel együttműködve folytatod a rádiós munkádat. A szerkesztői-műsorvezetői tevékenységedről beszélgetünk most.  Mi motivált, hogy megpályázd az ösztöndíjat?

– Az írót, költőt sokszor magányos alkotóként képzeljük el. Azonban minden szerző egy látható vagy láthatatlan rendszernek, hálózatnak a része. Ahhoz, hogy megszülessen egy-egy sikerültebb sor, temérdek olvasmányélmény, szakmai csiszolódás szükséges, hogy a kiadókról, szerkesztőkről, pályatársakról, a kordivatról, az olvasókról már ne is beszéljünk. Egy éppen magányosan üldögélő művész minden betűjét is ezer meg ezer láthatatlan szál köti össze más művekkel, könyvekkel, művészekkel. Bonyolult szövevény az irodalom. Úgy vagyok vele, hogyha egy rendszernek, egy közösségnek elkerülhetetlenül a része vagyok, akkor már helyénvalóbb, ha teszek is megőrzéséért, jobbításáért valamit.

– Hogyan építetted fel a Poétikont?

– A média világa legalább annyira érdekelt mindig is, mint az irodalomé. Az újságírás területén már sok tapasztalatot szereztem, ezért szerettem volna magam rádiósként is kipróbálni. A szerkesztői munkában nagyon fontos, hogy az ember alaposan ismerje azt a területet, amellyel megbízzák, ezért magától értetődő volt, hogyha műsort készítek, akkor az csakis irodalmi lehet; így született meg a Poétikon ötlete. Szép lassan aztán a kiadók, szerzők, a téma iránt érdeklődők is megismerték a Karc FM „irodalomóráját”, így most már mindig tele van a postaládám könyvajánlókkal, sajtóanyagokkal, meghívókkal. Nem könnyű egyedüli szerkesztőként áttekinteni a nagy kínálatot, de örömteli teher.

– A Karc FM Poétikon című rádióműsorát öt és fél éve szerkeszted. Ki tudnál emelni néhány olyan nevet, akikkel emlékezetes beszélgetés készült?

– Nagyon hosszan lehetne sorolni a neveket…Vendégem volt többek között Térey János, Szőcs Géza, Ács Margit, Ágh István, Kun Árpád, Szentmártoni János, Nádasdy Ádám is, de például a sci-fi, fantasy műfajban alkotó írókra is figyelek, járt már a Poétikonban Brandon Hackett, azaz Markovics Botond, A. M. Aranth, azaz Holló-Vaskó Péter és Moskát Anita is.

– Csak a kiemelt nevek is arról beszélnek, hogy igen változatos palettán dolgozol, és nyitott vagy minden műfajra, nem szigorúan csak a szépirodalmi művek szerzőit hívod meg a műsorodba. Milyen kihívásokkal találkoztál? Milyen a jó interjúalany? Mit teszel például akkor, ha beszédhibás a beszélgetőpartnered?

– Próbálom mindenkiből a legjobbat kihozni. A kedves, barátságos légkör fontos. Nem tartom feladatomnak, hogy bárkit bármiről meggyőzzek, vagy kellemetlen kérdésekkel bombázzak. A Poétikon olyan irodalmi műsor, ahol minden vendég megcsillogtathatja egyéniségét, bemutathatja műveit, elmondhatja véleményét. Valamennyire persze minden szerkesztő döntése szubjektív, de igyekszem úgy válogatni, hogy a személyes ízlésemtől valamivel távolabb eső művek is helyet kapjanak. Ha valaki még nagyon tapasztalatlan, akár az is működhet, ha előre megbeszéljük a kérdéseket, témákat. Az is szokott segíteni, ha utólag feszesebbre vágok egy anyagot, a rádióban minden csendben eltelt másodperc hosszabbnak tűnik, mint a valóságban, ezért kell adni a riportoknak egy hallgatói fülnek kellemes dinamikát. A hosszú őzéseket is igyekszem utólag kíméletlenül kinyesni a hanganyagból.

A teljes beszélgetés ide kattintva olvasható.