Könyvheti ajánlónk 2. – Böszörményi Zoltán: Tűzből született

Böszörményi Zoltán Tűzből született című novelláskötete az emberi lélek határvidékeire vezet. Ezek az írások nem csupán történetek, de sorsmetszetek, villanásszerű fölismerések, amelyekben az élet legmélyebb kérdései – szeretet és árulás, bűn és bocsánat, veszteség és újrakezdés – mutatkoznak meg pőrén, megrendítően, sokszor nyugtalanítóan, egyúttal inspirálóan, nyitottan.
A kötet novellái különböző helyszíneken és élethelyzetekben játszódnak: egy repülőtéri váróteremben, egy falusi konyhában, egy tárgyalóasztal mellett vagy éppen egy halálos ágynál. Hősei hétköznapi emberek – üzletemberek, katonák, gyerekek, öregek –, akik váratlan pillanatokban kerülnek szembe saját döntéseik súlyával és az idő visszafordíthatatlanságával. Egy elveszített esély, egy kimondott vagy elhallgatott szó, egy rossz mozdulat – és az élet végleg más irányt vesz.
Böszörményi Zoltán prózája letisztult és sűrű: mondatai mögött feltárul a drámai erő, a finoman kidolgozott lélekrajz. Hangja olykor kegyetlen, máskor megrendítően lírai. Az író nem ítélkezik, hanem megfigyel – és az olvasóra bízza, hogy a történetekben saját kérdéseire választ találjon.
A Tűzből született olyan kötet, amely nem engedi, hogy kívül maradjunk: magába húz, szembesít, felkavar – és hosszú ideig velünk marad.
 

Bene Zoltán

***

Részletek a kötetből

Tizenöt kenyér

 – Ebben a faluban még az időt is másként mérik. Nincs itt sem múlt, sem jövő, csak jelen van. Az emberek azért dolgoznak, hogy most egyenek, most igyanak, most mulassanak. Nem sokat törődnek azzal, ami volt, mert az idő egyirányú, hiábavaló visszatekinteni, a jövőt fürkészni pedig értelmetlen – legyintett lemondóan a patikus.
Látogatója, Janischek, a cachaçafőző és -kereskedő, tisztelettel emelte poharát, megilletődve koccintott a gyógyszerésszel. Értette is, meg nem is, amit hallott. Ezért inkább csendben maradt, nehogy valami ostobaság hagyja el a száját.
– Áldja meg az Úr! – mondta kétszer is buzgón, és egyhajtásra kiitta a poharát.
A patikus sem tétovázott. Követte vendége példáját. Könnyes szeme körbejárt az irodában. Két polcon sorakoztak a könyvek a fal mentén. Legkedvesebb szerzői, Horatius, Trilussa, Peyrefitte, Plinius, Homérosz középen kaptak helyet, hogy karnyújtásnyira legyenek, valahányszor kedve szottyan kézbe venni őket.
– Menjünk horgászni a hétvégén! Tudok a bokrok alatt, a patak partján egy jó helyet. Mit szól hozzá? – emelte tekintetét Janischek a vendéglátójára.
– A magamfajtát már nem szórakoztatja a pecabottal bíbelődés. Meg aztán itt vannak a betegeim, nem lehet tudni, mikor van szükségük rám, ne keresgéljenek – búcsúzott a patikus, és kikísérte a kereskedőt.
Madár röppent fel a bokorból, mindketten odanéztek. Fura, nagy, fekete teste volt. Hallani lehetett szárnyai erős suhogását.
– Küldetek magának a héten két palack cachaçát – mondta a vendég, és erősen megszorította a patikus kezét.
Janischek rátért a főútra. Nem volt sietős dolga, komótosan lépkedett. Hazafelé tartott. Jókedvűen köszöngetett az arra haladóknak. 
Szikár, apró termetű feleségét takarítás közben érte. Vidáman üdvözölte, és már fordult is a konyhába, hogy töltsön magának egy pohárkával. Valahogy kívánta az erőset. Talán azért, mert a gyógyszerésznél udvariasságból nem mert többet kérni. „Még a végén azt hiszi rólam, rabja lettem az italnak” – ismételte meg magában a gondolatot.
Az asszony befűtötte már a kemencét. Hetente kétszer kukoricakenyeret sütött. Tizenöt kenyérnek dagasztott tésztát, mert a felesleg elkelt a férje üzletében. 
A teknőt bevitte a hálószobába, és ráhúzta a paplant, hogy annak melegében megkeljen a tészta. 
Az ágy másik oldalán Gregorio, másfél éves kisfia aludta délutáni álmát. Föléje hajolt, megsimogatta szőke fejét. Rámosolygott. Későn érkezett gyermek volt. Amikor úgy maradt, el sem akarta hinni az orvosnak, mert a három gyerek születése óta hat év telt el.
– Hagyd már abba a takarítást! – rivallt rá a férfi. – Mindig akkor jön rád a serénykedés, amikor itthon vagyok!
– Minek jöttél haza?! – szólt vissza a felesége. – Jól tudod, ma szerda, és a kenyereket mindig délután sütöm!
Janischek feleslegesnek tartotta a további vitát, poharával a szoba sarkába húzódott, megsárgult fedelű könyvet kezdett lapozgatni.
– Apa! Apa, gyere gyorsan! Istenem, istenem, jóságos istenem! – hallotta egyszercsak a felesége sikoltozását.
Berontott a hálószobába. Az ágyon, a dagasztóteknőben Gregorio feküdt, arcával a masszában. Nem is tudta hirtelen, mihez kapjon. Végül kiemelte a kisfiát. Már lila volt a gyermek arca, karja élettelenül csüngött apró teste mellett.
A szomszédok riasztották az orvost. Húsz perc múlva meg is jött. Gregorión már nem segíthetett. Némán állt. Tekintete hol az élettelen gyerekre, hol a teknőben megkelt tésztára tévedt.
– Mi történt? – kérdezte nagy sokára.
– Az úgy volt – kezdte Janischekné –, hogy meggyúrtam a tésztát, és a szobába vittem, ide né – mutatott az ágyra –, s betakartam a paplannal.
– És hogy került ide a gyerek?
– Ott aludt a másik oldalon – sírta el magát az asszony. Aztán elhallgatott.
A megkérgesedett csendet végül az orvos törte meg. 
– Sajnálom, Janischekné, végtelenül sajnálom, ami történt. Pótolhatatlan veszteség! – mondta mély baritonján, és vigasztalásul puhán megveregette a nő vállát.
Az ajtóból visszafordult. Látta, hogy az asszony még mondani akar valamit. Intett neki, hogy csak bátran, ki vele.
– Mondja, doktor úr, azért megsüthetem kenyérnek azt a sok tésztát? – mutatott a teknő felé napégette kezét tördelve Janischekné.

*** 

Nyomozás

 – És mikor tűnt el Ákos? – kérdezte a nyomozó, újra megnyomva digitális magnójának rögzítőgombját.
– Ma milyen nap van? – nyújtotta el a fejkendős, virágos ruhát viselő asszony az utolsó szót, mintha kételkedne abban, hogy a van egyáltalán létezik.
– Kedd, február 26.
− Igen, igen… kedd. Kedden, múlt kedden mán nem jött haza. Montam a nagyobbik fiamnak, menj, Gyurikám, nézd mán meg, hol van Ákos öcséd. El es ment vót a gyerek, órákig kódorgott, osztán üres kézzel jött vissza. Sehol sem találta – csapta össze csodálkozva földszínű tenyerét. – Sehol. Pedig tűvé tett érte mindent, nem vót lyuk a fődön, hova bé ne nézett vóna. Ugye, fiam – bökte ujjával oldalba a mellette mocorgó nyolc év körüli gyereket.
− Bémentem én minden barakkba, osztán ott sok minden vót összehányva, vót ott ágymatrac, még kibelezett televízió es, játék es, de Ákoskám sehol se lelém, pedig há kiábáltam jó hangosan, hogy a főd alatt es meghallja. Nem válaszolt, na – vonta meg a vállát a gyerek, és az ölébe tette kezét, fekete körmeit piszkálgatta.
− Kedden hány órakor vették észre, hogy Ákoska hiányzik? – kérdezte a nyomozó, és az asszonyra szegezte tekintetét, tőle várta a választ.
− Szóval a bányát van annak már két éve es, hogy bézárták. Osztán mindenkit elkűttek. Az uramat es. Pedig hát jó vájár vót. Sok rézércet bányászott ki. Na, megfizették. Éltünk es abból. Tuggya, húsz évet töltöttünk a hegyen. Jó vót. Bémentünk néha a városba, osztán ott minden vót, csak pénz kellett hezza. Falusi leány vótam, ide jöttem férhez. Az emberem es falubeli vót valamikor, csak idősebb. Jóval idősebb. De erőss, jó ember. Nem vót annak semmi baja húszegynehány évig. Aztán egyszer csak meghótt. Itthagyott a kölykekkel. Pedig amikor elvett, megígérte, nem hagy egyedül. Igért az fűt-fát, csak hozzámennyek. Julis, itt jó életed lesz, azt mondá. Minek neked a falu. Ahajt a hegyen jó helyt leszünk, csak a jó Isten tartson meg egésségben. Keresek én annyit, hogy tíz gyermeket es eltartsak. Lássa, nem lett belőle semmi. Csak két gyermek, azok es későn jöttek, mán azt hittem, nem is lesz gyermekáldás. A kisebbik amikor jött, el se hittem, hogy úgy vagyok. Mán az orvos es tördelte a nagy darabos kezét, hogy mán mi lészen, de nem lett semmi, met a gyerek minden baj nélkül jött világra. Na, e’vvót, nyomozó uram. Most mán tuggya az én életemet. 
− Kedden délelőtt vagy délután tűnt el Ákoska? Mikor kezdték el keresni? Erre a kérdésre válaszoljon, kérem.
− Gyurika bészaladt délután, hogy a nagy kutyák, met azok ott vannak a szín végibe, valami koncot kaptak, s erőssen vinnyognak. Mondom a gyermeknek, eridj nézd má meg, ejsze nyulat fogtak, vagy valami máson kaptak essze. De a gyermek semmit se látott, mán késő es vót, szürkült az ég. Nagyon megijettem, hogy a kicsi fiam sehol sincsen.
− Veszett kutyák azok, már annyi embert megmocskoltak – szólt közbe a gyerek, de elhallgatott, mert azt hitte, most mégsem rajta a sor, hogy beszámoljon a történtekről.
− És ha a kutyák támadták meg Ákoskát… akkor…
− Akkor én láttam vóna, met szemmel tartom azokat az átkozott fajzatokat.
− Hogyan?
− Hát veszem a fáklyát, möggyújtom, s úgy osztán szűkölnek, morognak, én meg látom, mi van ahajt.
− És mit szedtek szét azon a délutánon? Azt láttad-e? – akadékoskodott a nyomozó.
− Kockás ruhadarabot huzigáltak, a fene a belekbe.
− Jaj, Istenem, te gyermek – szisszent fel az asszony. – Ákoskán is kockás ing vót, amikor eltűnt.
− Milyen színe volt a kockáknak?
− Kékes, olyan, mint az Ákoskáé – vágta rá a gyerek.
− Nem hiszem… tán a medvék… A medvék, az istenvertek. 
− Dehát a kutyák marakodtak a kék kockás ingen. Hogy jönnek ide a medvék? – kérdezte döbbenten a férfi.
− Lehet, a kutyák a medvéktől vették az inget.
− A medvéktől?
− Igen, met a medvék, ha valakit megesznek, akkor a ruha, az nem kell nekik. S lehet, a kutyák a medvéktől vették az inget…
− Most hallom először, hogy medvék is tanyáznak a közelben.
− Azok igen, met béjárnak az élelemre, amit találnak, veszik ki a zsákokból, hiába minden igyekezet – vágta rá a gyerek, és incselkedő pillantást vetett a nyomozóra.
Onnantól kezdve egymást fürkészve hallgattak mindhárman.

Örömmel és fájdalommal írtam

Részlet Gáspár Ferenc Böszörményi Zoltánnal készített interjújából A rés című kisregény megjelenése alkalmából

– Emlékeink a tudatalattinkban működnek, és mint bányászok a föld gyomrából a szenet, az ércet, a gondolatcsillék onnan hozzák fel a megtörténtet.

A megszerzett élettapasztalat egyikünkben sem tűnik el, válik kámforrá – ehelyett újraélt valósággá lesz. Az emlékek intenzitása eltérő, némelyiké sokkal erősebb lehet, de fényük, árnyalataik és színük is különbözhet. Az ismétlés nem empirikus folyamat, hanem kognitív-érzelmi reflexió arra, ami egyszer megtörtént, amit egy későbbi időben fel akarunk kutatni, meg szeretnék ismerni, másoknak is meg akarunk mutatni, és aminek a segítségével saját magunkban és olvasóinkban újabb érzelmeket, gondolatokat szeretnék kiváltani. Az emlékeink kettős rétegzettsége nemcsak strukturális, hanem dinamikus is: rétegeik párbeszédbe léphetnek egymással.

– A mottóban felsorolt három idézet közül egy Kierkegaard-tól származik, kettő pedig az ismert francia filozófus, Maurice Merleau-Ponty nevéhez fűződik. A második Ponty-idézet olyan szöveg, melyben a múlt és a jövő pillanatai a tájban/tájról „nem egymás mellé illesztve követik egymást”, mintegy utalva a buddhista elképzelésekre, miszerint a reinkarnációban múltbeli történéseket, pillanatokat megelőzhetnek jövőbeliek – vagy fordítva –, illetve, hogy a lét maga csak káprázat. Ön mit gondol ezekről?

– A tudat olyan energia, mint a szél, a fény, a víz.
Fiatalon nem számolunk ezzel, csak később merül fel bennünk az aggodalom: mi lesz velünk, ha nem leszünk? Megmarad tudatunk energiája, vagy átalakul egy másik, szintén láthatatlan energiává? Vagy mi más lesz belőle? Az emlék egzisztenciális kérdései is ehhez kapcsolódnak. Az időtér egybefonódása hasonlít a kvantumelemek egybefonódásához. Az anyag alakulását a téridő méri. Az emlékek átalakulását, folyamatos jelenlétét gondolatainkban a tudatunk szabályozza. Az emlék nem metafizikai jelenség, hanem az anyag egy-egy időtéri pillanatának lelki felelevenítése. Merleau-Ponty is így láttatja a láthatatlannal a múltbeli történéseket, azt, ami a mi életünkben egyszer velünk megesett, és később – az esemény felelevenítése szintjén – főszereplővé lép elő. A felelevenítésben részt vevő én tudatának energiáját használja fel arra, hogy összekösse a múltat a jelennel. Nos, erről is szól a regényem, A rés. És nem csak erről. Hiszen a történések, az életvalóság induktív ereje mind-mind ahhoz az egyhez, a Fennvalóhoz vezetnek. Voltaképpen a lélek Isten ereje. És ez az igazi káprázat.

A teljes interjú az Országút folyóirat oldalán, ide kattintva olvasható.