Egy halhatatlanná írt szuperkém
„...A nevem Bond. James Bond.” – Örök férfitoposz, nők vágyálma, pedig a titkos ügynök eleinte csak regényekben ügyködött, akciózott, menekült és vetődött. A jó öreg 007-es idealizált stíluselemekből összerakott figurája szinte már nevetségesen eszményi és túláradóan heroikus, ezért az egyik legtöbbet parodizált karakter is. Egzotikus kalandjai, kifogástalan eleganciája, kaszinórajongása, képtelen kütyüi és valamennyi visszatérő, pojácás szokása tömegeket csalogatott a mozikba. Ám azt is meg kell jegyeznünk, hogy legalább annyira jelentős szerepük volt a mellette domborító nőknek is, mint a főszereplőnek, hiszen attraktív megjelenésükkel elbűvölték a nézőt, még akkor is, ha olykor röhejes neveken futottak (Pussy Galore, Mary Goodnight), és az is kijelenthető, hogy az általuk megformált női karakterek maradandóak lettek – arról nem is szólva, hogy a női ellenpólussal jelentősen hozzájárultak a James Bond-franchise sikeréhez.
Az eltiporhatatlan Bond-brand és a bravúrosan megvalósított blockbusterek árnyékában azonban elhalványul az a tény, hogy ezek a kalandok bizony regényekből születtek, melyek szerzője Ian Fleming – akinek egyébként mostanában volt a születésnapja. Az igen termékeny szerző összesen 14 James Bond-regényt és két novelláskötetet írt, viszont eddig jóval több film készült ezek alapján: a hivatalosan számon tartott James Bond-filmsorozatból eddig 26 mozifilm létezik – ha a két nem hivatalos feldolgozást nem számítjuk bele, az 1967-es Casino Royale-t és az 1983-as Soha ne mondd, hogy soha című részt. De hiába jelenik meg Fleming neve az ikonikus főcímdalok alatt, a pisztolycsöveken és briliánsokon pikánsan vonagló, ledér nők elterelik róla a figyelmet.
Tehát most forduljunk el egy pillanatra a mozivászontól, és helyezzük a fókuszt a szerzőre, aki nem csupán egy brit művészlélek volt, aki négy fal között álmodozott különböző kalandokról. Fleming a második világháború alatt a brit haditengerészet hírszerző alakulatánál dolgozott, részt vett a GoldenEye (ismerős cím?) hadművelet tervezésében, valamint két hírszerző egység, a 30. rohamegység és a T-Force létrehozásában és felügyeletében. A Bond-regények hátterét, világképét, részleteit és mélységeit háborús szolgálatából merítette, íráskészségét pedig újságírói karrierje során csiszolta.
Fleming 1952-ben, 44 évesen írta meg első Bond-regényét, a Casino Royale-t, amely annyira sikeres lett, hogy utánnyomásra volt szükség. 1953 és 1966 között tizenegy Bond-regény és két novelláskötet született, melyek középpontjában James Bond, a Titkos Hírszerző Szolgálat (közismertebb nevén MI6) tisztje állt, akit 007-es kódszáma feljogosított az ellenség nyílt színi likvidálására. Emellett a Királyi Haditengerészet Önkéntes Tartalékos Hadseregének parancsnoka is volt. Azóta a Bond-történetek minden idők legkelendőbb szépirodalmi könyvsorozatai közé tartoznak, és több mint százmillió példányban keltek el világszerte.
Fleming a Haditengerészeti Hírszerző Osztálynál töltött ideje alatt megismert helyzetekre alapozta alkotásait, a vele készült interjúkban pedig elmondta, hogy Bond kommandósok és titkos ügynökök típusjegyeinek keverékéből született. Közöttük volt a testvére is, Peter, akiért rajongott, és aki a háború alatt Norvégiában és Görögországban a frontvonal mögötti műveletekben vett részt. Bond külalakját Hoagy Carmichael amerikai zenészről, énekesről és színészről mintázta, ám Fleming saját külsejének egyes részletei is észrevehetők a Bondról alkotott leírásokban.
További „modell” volt Conrad O’Brien-ffrench hivatásos kém, akivel Fleming az 1930-as években Kitzbühelben, síelés közben ismerkedett meg; Patrick Dalzel-Job brit katonatiszt; valamint Bill „Biffy” Dunderdale, az MI6 párizsi állomásvezetője, aki a csillogás és luxus megszállottja volt: arany mandzsettagombokat, kézzel készített öltönyöket viselt, és imádta, ha Rolls-Royce-szal fuvarozták. Mintaként szolgált továbbá a szerb Duško Popov, az MI6 kettős ügynöke, aki emellett ügyvédként és üzletemberként is tevékenykedett; a második világháború alatt dezinformációkat továbbított a németek és a britek között, miközben időnként diplomatának is álcázta magát.
Mindemellett Fleming számos saját tulajdonsággal is felruházta Bondot, de a regényekben olvasható általános utalások többnyire sötétnek és kegyetlenül jóképűnek ábrázolják, és végül a mozivászonra is ezekkel a jellemzőkkel került.
Első öt könyvéért (Casino Royale, Élni és halni hagyni, Holdkelte, Gyémántok az örökkévalóságig és Oroszországból, szeretettel) Fleming széles körben pozitív kritikákat kapott. Ez 1958 márciusában kezdett megváltozni, amikor Bernard Bergonzi a Twentieth Century című folyóiratban támadta munkásságát, mondván, hogy az „erősen hangsúlyos szadomazochista vonásokat” tartalmaz, és a könyvek „etikai értékek teljes hiányát mutatják”. A cikk Fleminget kedvezőtlenül hasonlította össze John Buchannal és Raymond Chandlerrel, mind erkölcsi, mind irodalmi kritériumok alapján. Egy hónappal később megjelent a Dr. No, és Fleminget a kritikusok valóságos falkája vette körbe és szedte ízekre. A legkeményebb recenziót Paul Johnson, a New Statesman munkatársa fogalmazta meg, aki a „Szex, sznobizmus és szadizmus” című kritikájában azt írta: „kétségtelenül a legocsmányabb könyv, amit valaha olvastam. Mire a harmadánál jártam, el kellett fojtanom egy erős késztetést, hogy eldobjam.”
Ám Fleming művei minden kritikust túléltek, és igazolták, hogy a szerző jó úton járt. Szinte borítékolható volt a regények megfilmesítése, mivel Fleming meglehetősen forgatókönyvszerűen és plasztikusan írt, és amellett, hogy e műfaj – tematikai besorolását tekintve – amolyan akcióponyva, szépirodalmi sorok is megcsillannak köteteiben, melyekből az örökké visszatérő elemek, a jellegzetes egymondatosok, a bizarr karakterek és a kripli főgonoszok végül is kifejlődtek és megjelentek a filmeken. A minden epizódban ismétlődő „becsípődések” pedig szinte már várt elemek: úgymint a nélkülözhetetlen szuperkütyük mustrája Q laborjában, vagy az a jelenet, amikor Bondot kelepcébe csalják, és miközben az ellenség faggatja, kilátástalan helyzetéből mégis játszi könnyedséggel – vagy épp logikátlanul – szabadul.
Az eltelt idők során Bond is fejlődött, árnyaltabbá és teljesebb karakterré vált, azonban a legutóbbi filmekben számos játékszerét és technikai vívmányát tovább kellett fejleszteni, mert ami a regényekben még korszerű volt és hatékonyan működött, az a mai filmeken már elavultnak tűnt volna. Ezzel párhuzamosan szükséges volt renoválni Bond alakját is, így a mai változatai lazábbak, és az elődök sokrétű kifinomultságából sem sok maradt meg bennük; azt pedig nem látni még, milyen irányba viszi majd a trend a soron következő 007-eseket. Mert a széria jó darabig nem fog véget érni, és hogy Bond még sokáig eladható legyen, újra és újra fel kell fedezni a figurát, más-más oldaláról megragadni, ugyanakkor azokat a bevált paramétereket is megtartani, amelyek Bondot Bonddá teszik.
Szóval James Bondnak lenni olyan rangos szerep, amely képes elhelyezni a mozitörténelemben egy feltörekvő színészt, Fleming regényei pedig jóval többek egyszerű strandolvasmányoknál.
