Lábjegyzet Hérakleitoszhoz

Efezusi Hérakleitosz – az emberi gondolkodás történetének egyedülálló alakja – volt az, aki a világra hagyta, még a filozófiai reflexió keletkezésének idejéből, a dolgok összességéről alkotott legcsodálatosabb képet. Amikor megpróbáljuk részletesebben kifejteni a bölcsességet, mely átitatja a munkásságából fennmaradt néhány töredéket, meglepődünk elénk táruló monumentális vízióján. Spengler egyik írásában Hérakleitosz látomásainak költői erejét a drámaírás történetének csúcspontjához hasonlítja: „Hérakleitosz gondolkodása, mely mindent egységben lát, úgy jelenik meg számunkra, mint grandiózus vers, kozmikus tragédia, mely felülmúlhatatlan magasztossága révén Aiszkhülosz műveihez hasonlatos.” 

Az efezusi filozófus, akárcsak a tragikus költők, a valóság titkos folyamataival való mély szimbiózisa révén egyaránt megsejti azon titokzatos Fátum elkerülhetetlen rendeléseinek súlyát, mely ott áll az érzéki világ sodrása mögött. Vannak dolgok, melyeknek meg kell történniük, vannak végzetek, melyeknek be kell teljesedniük; s a valóság minden eseménye, momentuma, egyedi történése arra irányul, hogy ez a kérlelhetetlen Fátum megnyilatkozzék. A drámában – ahogyan a valóságban is – a partikuláris figurák, szereplők csak a cselekmény által nyerik el mélységüket, és teljesednek ki, vagyis egy, a tevékenységük keretét, összességét jelentő dinamikus képben; ha kívül rekednek ezen a drámai folyamaton, elveszítik szerepüket, és elhagyott bábokként összeomlanak. Prométheusz csak azon kötelékek hálójában Prométheusz, melyek körvonalazzák titáni alakját, s ha ezek nélkül gondolnánk el, elveszítené lényének szövevényes mélységét. Szinte azt mondhatjuk, hogy a dolgok lényege kimerül kapcsolataikban, körülményeikben, csak ezek kontextusában léteznek, anélkül, hogy saját szubsztancialitással bírnának. 

Hérakleitosz homályos nyelvezettel felhívja figyelmünket a valóság ezen vonására: „A világ egyensúly, erők között, melyek egymásnak feszülnek, akárcsak a nyíl és az íj húrja. Tudnunk kell, hogy a háború folyamatos állapot, a harc oszt igazságot, s minden a harc munkálkodásától születik és hal meg.” Mint arra az idézett fragmentum rámutat, inadekvát a világot pusztán egymás mellett lévő, egymástól független dolgok sokaságaként, csak külsődleges módon összekapcsolódó elemek aggregátumaként elgondolni. A dolgok ellentétpárjaikból születnek és táplálkoznak, önmaguk negációjából bontakoznak ki, s az ellentétpárjaikkal való bensőséges kapcsolatuk mindvégig megmarad. Minden létező ugyanannak a szövetnek a része, összeforrott egység. „Nem tőlem, hanem a logosztól hallván, bölcs dolog elismerni, hogy minden egy. Élő és holt, éber és álmodó, fiatal és öreg mibennünk ugyanaz; ám ha az egyiket visszájára fordítjuk, a másikat kapjuk, és ugyanígy fordítva.”  

Tehát, ha egy adott dolgot megpróbálunk elménkkel különválasztani az élet sodrásától, az rögtön elenyészik számunkra; vagyis a filozófiatörténet legendássá vált szentenciája szerint: „minden folyik”. Környezetétől elválasztva semmi sem állhat fenn: létezni annyi, mint együtt-létezni. Hérakleitosz egy, a valóság különböző területei között fennálló, abszolút fluktuáció eszméjét hirdeti: minden rigid, materiális konkréciót, a lét minden szigetét beleömleszti a létesülés határtalan folyamába. A világ a létesülésben oldódik fel, egy végtelen fejlődési folyamatban. A dolgoknak puszta szubjektív, véges létük van, pillanatnyi, önkényes részletek, melyeket elménk kiragad a valóság egységes folyamából. Hérakleitosz azt állítja: „amit látunk, hazugság”, valamint „a valóságos kötelékek erősebbek, mint a látható kötelékek”. 

Hérakleitosz töredékeit tanulmányozva tehát egy olyan filozófiával kerülünk szembe, melyben a történelmi, drámai, vitális aspektusok állnak a metafizikai elmélkedés középpontjában. A valóság kinézis, puszta mozgás, folyó, mely állandóan szemünk előtt áramlik, és soha nem fürödhetünk meg kétszer ugyanabban a vízben. De ha a valóság puszta mozgás, vélekedik Spengler, akkor annak „a Logosz a ritmusa, a Logosz a mozgásának üteme”. Ahogy minden életnek, úgy a világegyetem életének is megvan a maga ritmusa, a maga üteme, pulzálása, ideje, ami az ő egyedi, misztikus törvénye. 

Ebben a furcsa kinematikus folyamatban állandóan alakzatok, individuális aggregátumok – világok, galaxisok, dolgok, emberek – formálódnak, egy olyan törvénynek megfelelően, mely mindig kicsúszik értelmünk hatóköre alól, s ezek interakcióban lépnek egymással, szikrákként felcsillannak, hogy aztán eltűnjenek a kozmikus tűzvészben. Nem önmagukban állnak, hanem össze vannak kapcsolva eme teremtő és pusztító örvényben, a természet létesülésében. 

A Logosz, melyről Hérakleitosz beszél, a kozmikus történések sajátos ritmusa; nem egy értelemmel teljesen megragadható törvényszerűség kifejeződése, hisz maga Hérakleitosz figyelmeztet: „a természet szeret rejtőzni.” A Logosz eszméje a sors, mely a felsőbb szükségszerűség más görög reprezentációin keresztül is megközelíthető; gondoljunk csak a Moirák és Ananké eszméire. 

A világ fundamentuma, mely Sorsként jelenik meg, nem valamely világos, egyértelmű formák révén megragadható valóság, hanem csendes, bensőséges intuíció által lehet megérezni. 

Hérakleitosz gondolkodását elemezve Jaeger (a Paideiában) azt írja, hogy a világ ezen gondolkodó számára hieroglifa, megoldhatatlan titok, s Hérakleitosz magát a titkok megfejtőjének gondolja, egyfajta filozófiai Oidipusznak. 

„A lélek határát nem találhatod meg, még akkor sem, ha mindent bejársz: ily mély az ő értelme.” Ily módon a Hérakleitosz által keresett bölcsesség közelebb áll a tragédiakórusok gyászos látomásaihoz, Szibilla titkos jóslataihoz, a költők, szentek, héroszok megvilágosodásához, mint a mi tudományunk halovány absztrakcióihoz. 

Vicente Ferreira da Silva itt közölt esszéjének eredeti címe: Nota sobre Heraclito.